2015. december 24., csütörtök

17. fejezet - A születésnap (2)

Sziasztok!
Most volt egy pár percem gyorsan átolvasni egy új részt. Ezzel szeretnék nektek most boldog karácsonyt kívánni! :)
Jó olvasást!
Rekana
UI.: Majd lesz valami kép is hozzá. :)

Azonnal megismertem – Mordonhoz volt szerencsém. Angelának megint igaza lett: mi másért szólítana le, ha nem azért, hogy beszéljünk arról, ami órán történt. Őszintén reménykedtem benne, ha ezen túl leszünk, mindenki más békén fog hagyni. Igaz, Angelához és Joe-hoz én mentem oda, ahogy Perselushoz is. McGalagonnyal véletlenül találkoztam össze, de legalább róla kiderült, igenis van köze ehhez az ügyhöz. Ginnyt és Mordont sem lehetett elkerülni, hiszen mind a ketten ott voltak akkor, s lehet, ez jobb is lesz így. Ha jobban átgondolom, ez így nem is olyan sok, mégsem kívánkozom erről még többet beszélni. Mondhatnám úgy is, már minden oldalról hallotta valaki, mi történt: a tanárokéról, barátokéról és diákokéról is. Felesleges is lenne ezt tovább ragozni.
Eddig a földet bámultam, viszont amint meghallottam a professzor hangját, rögtön a felnéztem és megkerestem a tekintetemmel. Mordon szinte pontosan a folyosó közepén állt, tőlem néhány méterre. Kezével intett, menjek közelebb. Más választásom nem lévén megtettem, hamar túl akartam lenni ezen a beszélgetésen, még akkor is, ha a következő órám a jóslástan. Amint ott álltam előtte, illedelmesen köszöntöttem, bár igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. Perselus beszélt vele ugyan, mégsem tudhatom, megbocsátott-e. Egyébként sem akartam tiszteletlen lenni vele, de visszagondolva… Mordon azt, ami történt, nagyon is ennek vehette. Nem féltem, mi fog történni, kirúgni úgysem fognak, maximum büntetőmunkát kapok, az meg már nem számít semmit. Így is járok éjszaka is különórákra, és ha át kell tennünk emiatt néhányat későbbre, nem fog zavarni. Nincs mitől félnem, és mégis hirtelen nagyon feszültté váltam.
– Jöjjön velem, Wood! – recsegte, s megindult a folyosón választást nem is hagyva nekem. Követnem kellett.
– Professzor, nekem most jóslástanra kellene mennem – mondtam, miközben egészen gyors tempóban haladtunk előre.
– Ne törődjön vele! Úgy hiszem, nekünk most fontosabb dolgunk van – jelentette ki, mire én kissé felvontam a szemöldökeimet. Fontosabb dolgunk? Nem csak megbeszélni akarjuk a történteket? – Mit csodálkozik?
– Nem csodálkozom; ilyenkor inkább csak kérdések keringenek a fejemben, tanár úr – feleltem.
– Például, hogy haragszom-e magára?
– Igen, ez is – bólintottam rá. – Még sosem késtem el, és főleg nem támadtam, anélkül, hogy akartam volna. Elnézést is kérek érte, professzor.
– Egyáltalán nem haragszom, inkább meglepődtem – közölte. – Kevés az olyan kisboszorkány, aki legyőzi az Imperius-átkot, és még kevesebb, aki egyetlen pillanat alatt képes harminc embert a földre taszítani, és egy egész termet romba dönteni.
– De én tényleg nem akartam, tanár úr… – Szinte suttogtam, annyira szégyellni kezdtem magam.
– Nem kell szégyenkeznie, legyen erre büszke! Nem mindenki képes ilyesmire ennyi idősen – mondta, s közben az irodája ajtajához értünk. Betessékelt, leültetett az asztala elé, majd ő is helyet foglalt. – Tehát, kisasszony, látja, mik vesznek körül minket, igaz?
– Igen. Gyanuszkópok és malíciamutatók, de ha jól látom, még hazugságvizsgálója is van. – Körbenéztem, és beazonosítottam mind a tárgyakat, amelyeket már kiskorom óta jól ismertem. Azonnal tudtam, mire akar kilyukadni; beszéljek komolyan, mert ha hazudnék, azt rögtön észrevenné.
– És azt hiszem, azt is érti, miért kérdeztem. – Bólintottam. – Ha nincs különösebben ellenére, kíváncsiskodnék egy keveset.
– Semmi akadálya, uram.
– Rendben. Mint tudjuk, ekkora varázserő magától nem jön elő. Vagy kapni, vagy elvenni, vagy örökölni lehet. Ezek közül melyik volt?
– Örököltem.
– És hogyan hozták elő?
– Egyszerű koncentrációs gyakorlattal.
– És honnan tudták, hogy ennek van értelme?
– Dumbledore-tól. De ez miért fontos, professzor?
– Pitonnak mennyi köze van ehhez?
– Miért fontos ez, professzor? – ismételtem el.
– Válaszoljon, Wood! – recsegte.
– Az örökléshez semmi, de segített nekem megtanulni kezelni az új erőmet. Most viszont hálás lennék, ha ön is megmondaná, mire jó ez? – Már kezdtem kissé dühös lenni. Mi köze van hozzá, mit tanulunk Perselusszal?!
– Remélem, tisztában van vele, hogy Piton professzor régen halálfaló volt – jelentette ki még mindig higgadtan.
– Tudom, de nem értem, ezzel mi a baj.
– Van fogalma róla, mit jelent, ha valaki halálfaló? – kérdezte kissé felháborodva.
– Igen, tanár úr, viszont Piton professzort annak idején felmentették a vádak alól. De tudja mit? Engem az sem érdekel, ha még mindig halálfaló, mert eddig sosem akart nekem rosszat, és tudom, nem is fog!
Erre már végképp feldühödtem. Mit képzel Mordon?! Csak azért képes volt engem idehozni az irodájába, hogy megtudja, mit csinál Perselus? A békekötés helyett újabb konfliktushelyzetet akart? Hát megkapta! Soha nem fogok Perselus ellen beszélni! Soha!
– Azért csak tartsa nyitva a szemét, kisasszony; ne hagyja, hogy elvakítsák az érzelmei!
– Milyen érzelmeim?! – csattantam fel pedig nem akartam. Felugrottam a székemről, és erősen az asztalára csaptam.
– Szereti Pitont, talán túlságosan is, nem igaz? – Olyan áthatóan nézett rám, mintha ki akarna szúrni a szemével.
– Hogy mi?! Ezt mégis honnan veszi? – Szerencsém volt, mert tudtam már kontrollálni magam. Nem borítottam rá az asztalt, csak elég dühös és persze megdöbbent hangon beszéltem.
– Azt mondta, az sem érdekelné, ha Piton halálfaló lenne, ami nagyon erős dolog egy aurorparancsnok lányától – mutatott rá.
– Lehet, de bátran mondhatom, a professzor és én barátok vagyunk, akkor is bízom benne, ha maga utálja, és erről nem kívánok vitát nyitni. Örülök, ha nem haragszik a reggeliért. Viszlát, tanár úr!
S meg sem vártam, akar-e valamit mondani vagy sem, kiviharzottam az irodából. A folyosón sehol senki nem volt, gyorsan elteleportáltam magam Myrtle mosdójába. Ott soha senki nincs, a szellemlány pedig nem igazán érdekel, főleg nem jelen pillanatban. Rögtön a csukott ajtó elé érkeztem, a vécébe. Nem is igazán tudom, miért, de szörnyű érzés lett úrrá rajtam, leroskadtam a földre, nekidőltem az ajtónak és zokogásban törtem ki. Belülről mintha szorongatott volna valami, alig kaptam levegőt, annyira sírtam. A fejemben Mordon szavai folyamatosan visszhangzottak. Kár volt vele szóba állnom, ennél még a jóslástan is jobb lett volna! Ma csak rossz dolgok történnek velem, pedig ma szerda van és tizenhetedike. És ebben az a legszebb, hogy szülinapom van ma… Ha sorra vesszük, először Perselus azt mondta, próbáljak megbarátkozni a gondolattal, hogy baja eshet, aztán elkéstem óráról, és mágiakitörésem volt, utána nem tudtam figyelni átváltoztatástanon, majd részem volt egy kellemetlen beszélgetésben Mordonnal, aki meggyanúsított, hogy szerelmes vagyok… Perselusba. Nos, ez az, amin a legkevésbé nem tudnám túltenni magam. Csak annyit mondtam, megbízok benne, és nem érdekelne, ha kiderülne, még mindig halálfaló. Jó, az igaz, kissé furcsán sikerült fogalmaznom, de még csak gondolati szinten sem jött bennem elő ilyen érzelem, mikor kimondtam ezeket a szavakat. Nem kicsit felkaptam a vizet, és szinte gondolkodás nélkül válaszoltam. Nagyon szeretem Perselust, de még sosem jutottam arra a gondolatra, ez szerelem lenne. És most mégis úgy érzem, lehetne benne igazság, ami nagyon morbid és teljesen hülyeség. Sokat gondolok rá, nagyon örülök, ha találkozunk, és sokszor mindennél jobban tudom várni az óráinkat. Megijeszt, ha arra gondolok, elveszíthetem, és jobban kötődök hozzá, mint a barátaimhoz. Ezek a tények, csak nem tudom, mit jelentenek pontosan, sosem voltam szerelmes. Másokat megkérdezni nincs értelme, mert ezt nekem is okosabb lenne elfelejtenem. Nem jó erre választ keresni, hiszen a végére még olyasmire jutnék, ami miatt szenvednék… elvégre, ha szeretném, akkor is csak egy kislány vagyok, és ő a tanárom, aki majdnem húsz évvel idősebb nálam. Pont az lenne a meglepő, ha kellenék neki. Még az a szerencse, nekem nem áll szándékomban ilyesmin törni a fejem.
Amíg a gondolatmenetem végére értem, már nem sírtam annyira. Az egyik tükörhöz lépkedtem, elővettem a varázspálcámat, s néhány apró bűbájjal felszárítottam a könnyek nyomát az arcomról, és a szememet is rendbe hoztam némi kendőző bűbájjal. Nem láthatja meg senki, mennyire magam alá kerültem, még a barátnőim és Perselus sem. Ezt a balhét részletesen nem fogom elmesélni senkinek, azzal járok jobban. Már csak az kéne, hogy másnak is szöget üssön a fejébe, amit Mordon mondott.
Az utolsó két órára még beültem. Figyelni ugyan nem mindig tudtam, főleg igaz ez a rúnaismeretre, de legalább kettővel kevesebb tárgyból kell elkérnem a házi feladatot, és ez már pozitívnak számít a mai napon.
Órák után lesétáltam a klubhelyiségbe. Határozottan örültem, mikor a barátaimat a szobánkban találtam indulásra készen. Már szinte el is felejtettem, reggel megbeszéltük, kimegyünk a birtokra sétálni. Most még inkább örültem, hogy ebbe belementem, kevésbé éreztem magam rosszul, mintha tanulás várt volna rám. Lesétáltunk a Fekete-tó partjára. A vízen ringatózott a durmstrangosok hajója, a levelek mind lehulltak már a környező fákról, a levegő hűvös volt már.
– Pitonnak nagyon rossz kedve volt az előző órán – jegyezte meg hirtelen Angela, mikor mind a hárman leültünk egy padra.
–  Ja! Annyi büntetőmunkát osztott ki, hogy vagy két hétig csak a mi csoportunk fogja takarítani az üstöket – tette hozzá Joe.
– Lehet, ő is összeveszett Mordonnal – morogtam kedvetlenül, miközben kissé összehúztam magamon a taláromat.
– Ő is? Van valami, amit mi még nem tudunk, vagy a reggeli dolog aggaszt? – tudakolta Joe.
– Az első. Mordon megkeresett, és ahelyett, hogy egyszerűen megmondta volna, nincs gond, már-már kihallgatott az irodájában, aztán meg Perselust akarta hibássá tenni a történtekért, mondván, ő annak idején halálfaló volt. Persze, én meg felkaptam a vizet, és némileg heves vita után otthagytam.
– Szentséges Merlin! – hüledezett Angela. – Ezek után már biztos pikkelni fog rád.
– Nem érdekel. Az Imperiusnál nem tud jobban szívatni: esélye sincs megbuktatni, illegális módszereket nem nagyon alkalmazhat ellenem, és azt az egyetlen esélyes főbenjáró átkot is le tudom győzni, ami elmegy. Más lehetőség szerintem nincs, ha feltételezzük, ebben az egészben nincs semmilyen csavar – fejtegettem viszonylag nyugodtan.
– És, ha van, mit csinálsz, Jenny? – kérdezte keményen Joe. – Közben nem gondoltál rá, esetleg árthatsz magadnak, ha vitatkozol vele?
– Miért, kellett volna? Te talán az én helyemben foglalkoznál ezzel, ha valaki Angelát vagy engem okolna valamiért olyan dologgal érvelve, ami nem igaz? – tettem fel én is egy kérdést, s mélyen a szemébe néztem.
– Természetesen megvédtelek volna titeket, viszont gondolkodnék egy ilyen helyzetben, nem keverednék vele komoly vitába!
– Ezzel most arra akarsz kilyukadni, hibáztam, mikor megvédtem a barátomat? – Még mindig viszonylag nyugodt tudtam maradni. Joe sosem volt egyszerű ember, hármunk közül ő az, aki utólag sokkal jobban tud dolgokat mindegyikünknél, csak élőben nem biztos, hogy mindig úgy is csinál… habár, még egyszer sem volt soha a mi helyzeteinkben, ő szinte folyton más vizeken evezik. Mindegy, végül is van igazság abban, amit mond: illett volna gondolkodnom legalább egy kicsit, de ha úgy vesszük, így sem volt vészes a dolog, nem ordítottam vele vagy ilyesmi… csak kicsit akadtam ki, az meg talán belefér, és szerintem akkor sem lesz semmi, ha Mordon ezt zokon vette.
– Nem, csak nem szeretném, ha olyasmit csinálnál legközelebb, amiből bajod származik – válaszolta visszatérve a normális hangjára.
– Jaj, Joe! – Átöleltem.
– Ne haragudj, Jenny! Kicsit túlságosan is kiakadtam – mondta.
– Én is, te se haragudj rám! Nem akarok veled összeveszni, de túl rossz napom volt és mindenen felkapom a vizet.
– Ugyan már! Mostantól este tízig neked lesz a legjobb napod; mi is, és Piton is biztos tenni fogunk róla! – jelentette ki vidáman.
– És engem már meg sem öleltek? – szólt közbe megjátszott felháborodottsággal Angela.
– Dehogynem! – kiáltottunk fel majdnem egyszerre Joe-val, majd felálltunk a padról, és mind a hárman összeölelkeztünk.
– Szeretlek titeket, lányok! – mondtam.
– Mi is téged, Jenny – felelte Angela. – És mondd, mit szeretnél csinálni?
– Egy korcsolyapályát – feleltem hirtelen, magam sem tudom, miért. – Méghozzá a Fekete-tavon.
– Úgy érted, be akarod fagyasztani? Nem lesz ebből baj? – kérdezte Angela homlokráncolva.
– Ha jeget teremtek, el is tudom olvasztani, ha erre gondolsz.
– Ez jó, csak mi lesz a szörnyekkel?
– Meg tudnám oldani azt is a tó átmeneti megigézésével, de talán mégis jobb lesz, ha inkább varázsolok a Tiltott Rengeteg szélén egy nagyobb vízréteget, és azt fagyasztom meg. Sokkal biztonságosabb.
A lányok belementek a buliba, akkor is, ha korcsolyánk nem volt – legalábbis egyelőre. Futva tettük meg a távot a Rengeteg széléig; nem is tudom, hogyan bírtam, de mire megérkeztünk, kellemesen elfáradtam, az egyszer biztos. Kerestünk egy viszonylag sík területet, ahová biztonságos pályát varázsolhatok. Amint ez megvolt, hozzákezdtem. Tudtam, amint megvan a vízréteg, azonnal fagyasztanom kell, különben szétfolyik az egész. Elővettem a varázspálcámat, majd egy négyzet alakú vízmezőt hoztam létre, azt pedig azonnal jéggé alakítottam. Ezzel készen lett a pálya. A lányokkal rásétáltunk. Minden rendben volt vele: elég vastag volt és sima.
– Na, most már csak korcsolya kell – jelentettem ki, miközben eltettem a pálcámat.
– Jó, de honnan szerzünk? – kérdezte Joe.
– Kék varázsló jelölt vagyok, nem sok időmbe telik alkotni – mosolyodtam el. – Álljatok a lehető legstabilabb helyzetben, mert mindjárt csak egyetlen penge fog érintkezni belőletek a jéggel!
Néhány kézmozdulattal és némi koncentrációval mindkettejük lábára fehér alapszínű, kékmintás korcsolyákat varázsoltam. Amint az övékkel készen lettem, saját magamnak is teremtettem egyet. Nekiindultunk a jégen a lányokkal. Nem sokat korcsolyáztam életemben, ennek ellenére hamar belejöttem. A következő másfél órában megpróbálkoztunk a jégtánccal. Ez sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen siklani, nagyon sokat bénáztam. Angela is ugyanígy járt, viszont Joe-nak elképesztően jól ment; olyan volt, mint egy hivatásos jégtáncos. Nem is csodálom, hiszen félvér, az édesanyja pedig táncos egy mugli színházban. Mindenesetre a rengeteg eséstől eltekintve jobban nem is szórakozhattunk volna. Sajnáltuk is, mikor be kellett mennünk tanulni. Ezek után viszont sokkal gyorsabban ment, már jóval vacsora előtt befejeztem. A vacsorán a szokásostól eltérően még nem voltak ételek az asztalon, és minden diák megjelent, ahogy a tanári kar tagjai is. Dumbledore csendre intette a teremben tartózkodókat, és megragadta a szólás lehetőségét:
– Bizonyára már kíváncsiak vagytok, a szokásostól eltérő módon miért nem kezdhettétek el a vacsorát. Az idei évben a kviddicsmérkőzések mellett a hagyományos Párbajverseny is elmarad, de a tanári kar ennek ellenére úgy döntött, engesztelésül a Trimágus Tusa első próbája utáni pénteken, huszonötödikén este Bátorságpróbát tartunk. – A diákok hirtelen sugdolózni kezdtek, rengetegen lelkesedtek az ötletért. – De mielőtt még döntenétek, elmondanám a fontosabb részleteket. – Erre a beszélgetők újra elcsöndesedtek. – Tehát, ahogy a Tusának is, a mostani versenynek is szabtunk korhatárt, mindösszesen azért, hogy elkerüljük a baleseteket. Ezen a próbán a tizenharmadik életévüket betöltött tanulók indulhatnak, és mielőtt még bárki trükközni próbálna, ezt ellenőrizni fogjuk. A Bátorságpróba tíz feladatból fog állni, amelyeknek megalkotója tíz tanár, név szerint: Madame Maxime, Igor Karkarov, Minerva McGalagony, Pomona Bimba, Rolanda Hooch, Alastor Mordon, Filius Flitwick, Perselus Piton, Rubeus Hagrid és jómagam. A feladatok egytől-egyig nehezek, illetve veszélyesek, és némelyik komolyan próbára teszi majd minden képességeteket és bátorságotokat. Segítségetek közben nem lesz, csak egy jelzéssel lehet kiszállni, és csak a próbák közben. Olyanok jelentkezését várjuk, akik úgy gondolják, megbirkóznának mind a tízféle próbával és nem Trimágus-bajnokok. Ezúttal is figyelmeztetnélek benneteket: ez a megmérettetés sem ijedősöknek való. Akik még ezek után is úgy gondolják, megpróbálkoznának a versennyel, kérem, álljanak fel!
Egy pillanatig csend borult a teremre. A lányok mind a ketten rám néztek, én pedig, még ha kissé remegett is a lábam, az elsők között álltam fel. Minket még néhányan követtek, de végül nem lettünk túl sokan, körülbelül húszan álltunk a három iskolából együttvéve. Egy pillanatra Perselusra néztem, aki éppen írt valamit, fogalmam sem volt mit. Aztán végignéztem az asztalnál ülőkön, és a másik három házvezető, illetve a két vendég iskolaigazgató is így tett. Úgy véltem, biztosan a jelentkezők neveit írják. Eközben Dumbledore elővarázsolt egy nagy fekete táblát a tanári asztal előtt lépcső aljára.
– Akik közületek tényleg komolyan gondolják a versenyt, legyenek szívesek a holnapi a reggeli végéig egy általuk választott varázslattal felírni a nevüket a táblára! Csak azok írhatnak, akik most felálltak, viszont, ha nem teszik, nem vehetnek részt. Jól gondoljátok meg, aki rajta lesz a táblán, nem vonhatja vissza a nevezését! Most pedig szeretnék jó étvágyat kívánni mindnyájatoknak! – Kitárta a karjait, mire minden asztalon megjelentek az ételek.
Szép lassan letettem magam a padra egy nagy sóhajtás közben. Egyáltalán nem bántam meg, hogy felálltam, és már azt is tudtam, hogyan írjam fel a nevem, bár fogalmam sem volt, milyen feladatokat kaphatok majd. A mi tanárainktól Dumbledore-t kivéve körülbelül sejtem, miket kaphatunk, de a vendégektől – főleg Karkarovtól – gőzöm sincs. Lassan mindenki befejezte a vacsorát, de még egy név sem volt a táblán. A diákok több mint fele távozott, én meg úgy gondoltam, ha már így állunk, leszek én az első. A feliratomat kék varázsló módra akartam megalkotni, és eszembe jutott egy kiváló mód arra, hogyan álcázzam ezt mezei bűbájnak. Kristályokból fog állni a nevem, ami szinte ugyanúgy néz majd ki, mint a jég. Úgy fogok csinálni, mintha a varázspálcámat használnám, pedig egyszerűen csak ott lesz a kezemben, nem az lesz a lényeg.
Felálltam az asztaltól, elköszöntem a barátnőimtől és odasétáltam a táblához. A maradék diákok egy része és az összes tanár rám nézett. Kissé zavarban jöttem, ennek ellenére elővettem pálcámat, és tettem, amit kigondoltam. Néhány kézmozdulattal felírtam a nevemet a táblára: csupa apró kristályból állt, és nagyon is jól sikerült. A Mardekár asztalánál felhangzott némi taps, amiért most nagyon büszke voltam magamra. Ezután viszont nem mehettem el, ahogy terveztem, Dumbledore professzor odahívott a tanári asztalhoz.
– Miben lehetek segítségére, igazgató úr? – kérdeztem a tőlem telhető legilledelmesebben.
– Köszönöm, kisasszony, de mindössze csak egyetlen kérdésem lenne – vigyorgott Dumbledore.
– Éspedig?
– Arra lennék kíváncsi, betöltötte-e már a tizenharmadik életévet, vagy a következő héten fogja?
Erre a kérdésre nem igazán számítottam, de kissé színpadiasan felemeltem a bal karomat, és megnéztem az órámat. Úgy tudom, pont este hatkor születtem, az pedig már vagy másfél órája elmúlt. Időközben Perselusra is odasandítottam. A szája sarkában mosoly bujkált; feltételezem, a jelenetem hozta ezt ki belőle.
– Nagyon úgy tűnik, hogy betöltöttem, professzor. – Félig komolyan, félig viccelődő hangsúllyal beszéltem, ami nem csak Dumbledore-t és Perselust, hanem a tanári kar még néhány tagját is megmosolyogtatta.
– Csak nem születésnapja van? – kérdezte az igazgató.
– De igen. – Egy pillanatra én is elmosolyodtam, viszont hamar lefagyott az arcomról a mosoly visszagondolva a délelőttömre. Ezt főleg Perselus vette észre a szemvillanásokból ítélve.
– Hát, akkor boldog születésnapot, Jennifer!
Dumbledore még sosem szólított a keresztnevemen. Nem tudtam, most örüljek-e vagy lepődjek-e meg, egyszerre mind a kettőt éreztem. Mindenesetre nagyon megköszöntem a jókívánságot, aztán elbúcsúztam, és elhagytam a nagytermet. Még nem lett volna értelme a laborba mennem, így visszamentem a klubhelyiségbe. Délután és este a diákok többsége mugli ruhában járt, s az órák után már én is átöltöztem – épp itt volt az ideje egy újabb ruhaváltásnak. Újra egyenruhát vettem és így elindultam bájitaltanra. Biztos voltam benne, mialatt én öltözködtem, Perselus lejött a pincébe. Általában ő jön ki hamarabb a vacsoráról az esti óráink előtt, és ha nem így történik, akkor pár percen belül követni szokott, hogy elkezdhessük az órát. Meglepődnék, ha most nem így lenne.
Szép lassan elsétáltam az alagútrendszerben a laborig. Nem siettem sehová, egy ilyen nap után azt hiszem, megérdemeltem egy kis nyugalmat. Útközben elgondolkodtam, mit tervezhet Perselus. Reggel azt mondta, ünneplünk, csak elképzelésem sincs, hogyan. Már-már mosolyogva léptem be a labor ajtaján, olyan jó kedvem lett így estére.
– Nahát, megjött a szülinapos! – mondta köszönés helyett Perselus.
– Én is örülök, hogy látlak – feleltem vigyorogva –, csak ne hívj szülinaposnak, kérlek!
– Úgy ismersz te engem, mint aki képes lenne egész este becenevekkel szórakozni? – vonta fel a szemöldökeit, miközben kissé fintorgós félmosolyra húzta a száját.
– Most, hogy mondod… nem igazán. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Mit csinálunk ma? – váltottam át a témát.
– Befejezzük a kísérletet a bájitalokkal, levonjuk a következtetéseket, most utoljára gyakorlunk okklumenciát, aztán áttérünk arra a bizonyos tizenháromra – sorolta.
– Akkor fogjunk hozzá, mert ez bizony sok terv. – Ezzel a bájitalos asztalok közé sétáltam, s szó nélkül magamhoz vettem a jegyzőkönyvet és egy tintából soha ki nem fogyó lúdtollat.
– Jót tett neked az a korcsolyázás – jegyezte meg.
– Te tudsz róla? – kissé ledöbbentem.
– Igen. Gondolod, hogy senki nem vette észre, mit csináltok másfél órán keresztül?
– Nem, csak úgy voltam vele, baj nem lesz belőle, akkor meg mindegy. Igazából csak nem számítottam rá, hogy te is láttad…
– Kint voltam a Rengetegben megnézni valamit Dumbledore-ral és McGalagonnyal, akkor láttunk titeket. Minerva először szólni akart, hogy vigyázzatok nagyon, mert a végén összetöritek magatokat, de aztán meglátott téged nevetve elesni és letett erről – mondta. – Aztán elmesélte, mit tud a kora délutánodról, csak azt nem tudta, mire jutottatok Mordonnal.
– Ne is emlegesd azt az embert! Egyszerűen szörnyű – fintorogtam.
– Csak nem hozzád is volt egy-két kedves szava? – ironizált.
– De, igen. Neked mit mondott? – érdeklődtem.
– Konkrétan folyton arra célozgatott, szerinte sötét varázslót faragok belőled. És neked? – kérdezett vissza.
– Nagyjából ugyanezt, és nagyon nem tetszett neki, mikor megmondtam, nincs így, ha meg tévednék, akkor is leszarom, mit gondol rólad.
Perselusnak mintha egy pillanatra megakadt volna a szava. Talán egy perc is eltelt már, mire megszólalt; az addigi csönd szinte már kínossá vált számomra.
– Nos, nagyon remélem, neki ezt nem így fogalmaztad meg… – A hangsúlyt itt felvitte, amiből tudtam, lesz folytatás, mégis félbeszakítottam.
– Nem, dehogy! – vágtam közbe már-már mentegetőzésként.
– … de azért köszönöm a bizalmat – fejezte be.
– Szóra sem érdemes, Perselus. Viszont azt hittem, nem fogsz örülni, és leszidsz.
– Azt nem mondtam, hogy örülök. Mindössze csak nem látom értelmét a leszidásodnak. Te talán igen? – kérdezte.
– Különösebben nem. Csak Joe enyhén szólva kiakadt, és az az igazság, fogalmam sem volt, te hogyan reagálsz majd – vallottam be.
– Lássuk be, azért több szempontból is külön kategóriában vagyunk Joe kisasszonnyal; és úgy érzem, te sem tartozol a tinédzser lányok közé – jelentette ki.
– Hogyhogy? Szerintem nagyon is tizenéves lánynak nézek ki.
– Ezen nem vitatkozunk, mert ebben igazad van, de ha nem látnálak, csak egy könyvet olvasnék a gondolataidról, nem mondanám meg, hogy az vagy. Fiatal felnőttnek vagy közel nagykorúnak hinnélek – felelte –, és mint már tapasztalhattad, egyáltalán nem úgy beszélek hozzád, mint a veled elméletben közel egykorúakkal, a tizenkét-tizenhárom évesekkel; felnőttként kezellek.
– Nos… most úgy érzem, valamiért idealizáltál engem, csak azt nem tudom, miért. – Elgondolkodva néztem a földre, aztán rá.
– Szerintem meg te idealizálsz engem, szintén fogalmam sincs, mi okból.
– Akkor mind a ketten ugyanúgy vagyunk ezekkel. Egyszer majd átgondolhatnánk, ha több időnk van, most viszont azt hiszem, ideje haladnunk – vetettem fel.
– Szerintem is – bólintott, és odalépett ahhoz az üsthöz, amelynél délelőtt befejeztük a munkát, én pedig követtem a példáját.
Sokszor túlnan túl is nagy szakértelemmel elemeztük a kristály és a bájitalok kölcsönhatását, olyan részletességgel, mintha egy nemzetközi értekezleten lennék, épp ezért több mint egy órába beletelt, mire az összes megfigyelésünket és következtetésünket lejegyeztük. Ezután Perselus utoljára vetette be ellenem gyakorló célzattal a legilimenciát. Az okklumencia már annyira jól ment, és olyan erős pajzsot tudtam fenntartani, amelyet már ő sem tudott áttörni. Ebből már tisztán látszott, hogy tökéletesen tudom használni az okklumenciát, így hát ezt a tudományt megtanultnak nyilvánítottuk. Ezek után már eléggé elfáradtam, úgyhogy jól esett leülni a kanapéra, egyszerűen hátradőlni, néhány pillanatra lehunyni a szemeimet, és nem gondolni semmire. Semmilyen mozgás nem tudott ebből kizökkenteni, egyedül csak Perselus hangja rángatott vissza a valóságba, és akadályozta meg, hogy elaludjak:
– Nem kis fejtörést okoztál nekem – jelentette ki, miközben leült a szokásos fotelébe egy pohár borral a kezében. Ahogy jobban körbenéztem, amíg csukva volt a szemem, az asztalra szintén egy pohár került elém, gyanúsan ugyanolyan itallal megtöltve, mint amilyen Perselusnál volt.
– Mégis miért? – kérdeztem apró mosolyra húzva a számat, miközben még mindig a talpas poharat fixíroztam.
– Sosem adtam még diáklánynak születésnapjára ajándékot – felelte egészen közömbös hangon, kissé eltűnődve. – Könyvet nem akartam venni, mert minden fontos könyvet elvihetsz innen és kaptál már eleget. Így viszont mással készültem.
– Perselus, egyáltalán nem kellett volna. Tényleg.
– Pedig azt hiszem, tetszeni fog – közölte. – És ha nem hiszed, nézd meg magad! – A szája sarkában egy alig észrevehető mosoly bujkált, s egyetlen pálcaintéssel a kezembe reptetett egy kis dobozt. – Boldog születésnapot!
Amikor legutóbb ilyesmi ajándékot kaptam, abból kijelölés lett. Mégsem tartottam tőle, mi lesz a dobozban, hiszen más már nem történhet, és végső soron a kijelölés sem volt olyan rossz, bár utána eléggé fájt a hátam. Ráadásul most teljes egészében Perselus ajándékáról volt szó, nem Dumbledore-éról.
Leemeltem a doboz tetejét és megcsodáltam a tartalmát. Egy karlánc volt benne színaranyból, amely apró kissé lapított fémkarikákból volt összefűzve. Egymagában is nagyon elegánsan festett, egyértelműen egy felnőtt nő karkötőjére emlékeztetett, semmi gyerekre utaló dolog nem tűnt föl rajta. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, és bár egyáltalán nem vártam volna el az ajándékot, jól esett.
– Köszönöm, Perselus, ez igazán szép – néztem rá mosolyogva.
– Igazából csak némi varázslat miatt ilyen, hogy mindenki szépnek lássa, mert igazából ez egy sima vaslánc, viszont annak nagyon különleges. A lényege az, ha viseled, azon felül, hogy valamennyire megnövekszik a varázserőd, segítségedre van háromszor, ha bajban vagy és tényleg szükséges – magyarázta.
– Ez több mint tök jó. Nagyon köszönöm. Jól fog jönni, azt hiszem – tettem hozzá egy kicsit keserű mosoly kíséretében.
– Azért ezt kaptad – felelte igen komoly hangon. – És fel a fejjel! Legalább most próbálj meg nem törődni a problémákkal.
– Jó. Akkor felteszek egy érdekes és nem aggasztó kérdést: bor van a poharamban? – kérdeztem témát váltva.
– Dehogy – felelte. – Szörp, csak ünnepélyesebb pohárban. Túl fiatal vagy az alkoholhoz.
– Miért? Szerintem egy pohártól még lenne bajom – jelentettem ki szilárd meggyőződéssel, amire válaszul a szája széle kissé felfelé kezdett görbülni.
– Nos, ez koránt sem biztos. Csak emlékeztetnélek, hogy az Amortentiában például nem véletlenül van alkohol. Ha úgy vesszük, az az alap benne. A többi hozzávalóval kissé módosítjuk a hatását, felerősítjük olyanra, amilyenre szeretnénk. Ez a fokozhatóság jól jön, ha tudjuk, mennyit bír az, akinek be akarjuk adni. Végtére is a tapasztalat szerint ennyi idősen nem kell sok, hogy valakit belőjön az ember – mondta.
– Miért, te tán próbáltad már? – kérdeztem vidáman fintorogva.
– Közvetetten igen. Egyszer még fiatalon kellett főznöm Amortentiát a Nagyúrnak. Volt egy kislány, körülbelül annyi idős, mint most te. A Roxfortba járt, elég buta volt, és nagyon láb alatt volt Voldemortnak, nem tudni, miért. Megoldottuk, hogy megigya a bájitalt, és rögtön utána egy képet toltunk az orra alá a Nagyúrról. A Nagyúr nem tudott bejutni az iskolába, viszont így, mikor levélben kihívta aztán éjszaka Tiltott Rengetegbe a gyereket, a közelébe tudott férkőzni, mert a lány persze kiment. Azt nem tudom, mi történt ott pontosan, de nem is akarom. A lényeg, hogy másnap a Rengeteg szélén megtalálták a lányt széttépett ruhában, vérben feküdve. Borzalmas volt – mesélte. – És ebben az a legszebb, hogy nekem nem is volt különösebb bűntudatom a bájital miatt… mostanra viszont egyenesen undorodom attól, amit tettem.
– Még jó! – borzadtam el. – Csak úgy mégis, ezért sem akarsz nekem alkoholos italt adni? Milyen dolog ez?! – S úgy tettem, mintha ezen fel lennék háborodva.
– Ilyen! – Úgy éreztem, lassan kezdem kihozni a normális, kissé közömbös állapotából. Már nem sok hiányzott, hogy igazi mosolyt csaljak az arcára, folytatnom kell.
– Gyenge jellem vagy, Perselus! Az előbb még azt mondtad, ne törődjek a bajjal, azaz érezzem jól magam, erre most meg nem adsz piát! – Próbáltam minél rosszallóbb fejet vágni mindehhez, ami már ezúttal megtette a hatását, Perselus szája halvány mosolyra húzódott.
– Ha ezt nem te mondod, komolyan levontam volna legalább ötven pontot, de ez most nem jött ki olyan rosszul – jegyezte meg. – Viszont tőlem akkor sem kapsz piát, ha fejre állsz, legalábbis addig nem, míg el nem múlsz tizenöt éves, rendben?
– Persze, hogy rendben, Perselus! Fene akar inni! – nevettem fel még inkább mutatva, hogy engem nem igazán izgat az alkohol.

– Ha még később is ezt mondod, annak fogok örülni – felelte komolyan, s már csak a szája sarkában volt nyoma annak a mosolynak, amit sikerült kicsalnom belőle.

1 megjegyzés:

  1. Wow :O Ez egy nagyon szuper rész lett :) Imádtam, kíváncsi vagyok, hogy mit tudsz kihozni még Monrdonból :D Várom a kövit.
    U.i.: Boldog karácsonyt!

    VálaszTörlés