2015. december 24., csütörtök

17. fejezet - A születésnap (2)

Sziasztok!
Most volt egy pár percem gyorsan átolvasni egy új részt. Ezzel szeretnék nektek most boldog karácsonyt kívánni! :)
Jó olvasást!
Rekana
UI.: Majd lesz valami kép is hozzá. :)

Azonnal megismertem – Mordonhoz volt szerencsém. Angelának megint igaza lett: mi másért szólítana le, ha nem azért, hogy beszéljünk arról, ami órán történt. Őszintén reménykedtem benne, ha ezen túl leszünk, mindenki más békén fog hagyni. Igaz, Angelához és Joe-hoz én mentem oda, ahogy Perselushoz is. McGalagonnyal véletlenül találkoztam össze, de legalább róla kiderült, igenis van köze ehhez az ügyhöz. Ginnyt és Mordont sem lehetett elkerülni, hiszen mind a ketten ott voltak akkor, s lehet, ez jobb is lesz így. Ha jobban átgondolom, ez így nem is olyan sok, mégsem kívánkozom erről még többet beszélni. Mondhatnám úgy is, már minden oldalról hallotta valaki, mi történt: a tanárokéról, barátokéról és diákokéról is. Felesleges is lenne ezt tovább ragozni.
Eddig a földet bámultam, viszont amint meghallottam a professzor hangját, rögtön a felnéztem és megkerestem a tekintetemmel. Mordon szinte pontosan a folyosó közepén állt, tőlem néhány méterre. Kezével intett, menjek közelebb. Más választásom nem lévén megtettem, hamar túl akartam lenni ezen a beszélgetésen, még akkor is, ha a következő órám a jóslástan. Amint ott álltam előtte, illedelmesen köszöntöttem, bár igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. Perselus beszélt vele ugyan, mégsem tudhatom, megbocsátott-e. Egyébként sem akartam tiszteletlen lenni vele, de visszagondolva… Mordon azt, ami történt, nagyon is ennek vehette. Nem féltem, mi fog történni, kirúgni úgysem fognak, maximum büntetőmunkát kapok, az meg már nem számít semmit. Így is járok éjszaka is különórákra, és ha át kell tennünk emiatt néhányat későbbre, nem fog zavarni. Nincs mitől félnem, és mégis hirtelen nagyon feszültté váltam.
– Jöjjön velem, Wood! – recsegte, s megindult a folyosón választást nem is hagyva nekem. Követnem kellett.
– Professzor, nekem most jóslástanra kellene mennem – mondtam, miközben egészen gyors tempóban haladtunk előre.
– Ne törődjön vele! Úgy hiszem, nekünk most fontosabb dolgunk van – jelentette ki, mire én kissé felvontam a szemöldökeimet. Fontosabb dolgunk? Nem csak megbeszélni akarjuk a történteket? – Mit csodálkozik?
– Nem csodálkozom; ilyenkor inkább csak kérdések keringenek a fejemben, tanár úr – feleltem.
– Például, hogy haragszom-e magára?
– Igen, ez is – bólintottam rá. – Még sosem késtem el, és főleg nem támadtam, anélkül, hogy akartam volna. Elnézést is kérek érte, professzor.
– Egyáltalán nem haragszom, inkább meglepődtem – közölte. – Kevés az olyan kisboszorkány, aki legyőzi az Imperius-átkot, és még kevesebb, aki egyetlen pillanat alatt képes harminc embert a földre taszítani, és egy egész termet romba dönteni.
– De én tényleg nem akartam, tanár úr… – Szinte suttogtam, annyira szégyellni kezdtem magam.
– Nem kell szégyenkeznie, legyen erre büszke! Nem mindenki képes ilyesmire ennyi idősen – mondta, s közben az irodája ajtajához értünk. Betessékelt, leültetett az asztala elé, majd ő is helyet foglalt. – Tehát, kisasszony, látja, mik vesznek körül minket, igaz?
– Igen. Gyanuszkópok és malíciamutatók, de ha jól látom, még hazugságvizsgálója is van. – Körbenéztem, és beazonosítottam mind a tárgyakat, amelyeket már kiskorom óta jól ismertem. Azonnal tudtam, mire akar kilyukadni; beszéljek komolyan, mert ha hazudnék, azt rögtön észrevenné.
– És azt hiszem, azt is érti, miért kérdeztem. – Bólintottam. – Ha nincs különösebben ellenére, kíváncsiskodnék egy keveset.
– Semmi akadálya, uram.
– Rendben. Mint tudjuk, ekkora varázserő magától nem jön elő. Vagy kapni, vagy elvenni, vagy örökölni lehet. Ezek közül melyik volt?
– Örököltem.
– És hogyan hozták elő?
– Egyszerű koncentrációs gyakorlattal.
– És honnan tudták, hogy ennek van értelme?
– Dumbledore-tól. De ez miért fontos, professzor?
– Pitonnak mennyi köze van ehhez?
– Miért fontos ez, professzor? – ismételtem el.
– Válaszoljon, Wood! – recsegte.
– Az örökléshez semmi, de segített nekem megtanulni kezelni az új erőmet. Most viszont hálás lennék, ha ön is megmondaná, mire jó ez? – Már kezdtem kissé dühös lenni. Mi köze van hozzá, mit tanulunk Perselusszal?!
– Remélem, tisztában van vele, hogy Piton professzor régen halálfaló volt – jelentette ki még mindig higgadtan.
– Tudom, de nem értem, ezzel mi a baj.
– Van fogalma róla, mit jelent, ha valaki halálfaló? – kérdezte kissé felháborodva.
– Igen, tanár úr, viszont Piton professzort annak idején felmentették a vádak alól. De tudja mit? Engem az sem érdekel, ha még mindig halálfaló, mert eddig sosem akart nekem rosszat, és tudom, nem is fog!
Erre már végképp feldühödtem. Mit képzel Mordon?! Csak azért képes volt engem idehozni az irodájába, hogy megtudja, mit csinál Perselus? A békekötés helyett újabb konfliktushelyzetet akart? Hát megkapta! Soha nem fogok Perselus ellen beszélni! Soha!
– Azért csak tartsa nyitva a szemét, kisasszony; ne hagyja, hogy elvakítsák az érzelmei!
– Milyen érzelmeim?! – csattantam fel pedig nem akartam. Felugrottam a székemről, és erősen az asztalára csaptam.
– Szereti Pitont, talán túlságosan is, nem igaz? – Olyan áthatóan nézett rám, mintha ki akarna szúrni a szemével.
– Hogy mi?! Ezt mégis honnan veszi? – Szerencsém volt, mert tudtam már kontrollálni magam. Nem borítottam rá az asztalt, csak elég dühös és persze megdöbbent hangon beszéltem.
– Azt mondta, az sem érdekelné, ha Piton halálfaló lenne, ami nagyon erős dolog egy aurorparancsnok lányától – mutatott rá.
– Lehet, de bátran mondhatom, a professzor és én barátok vagyunk, akkor is bízom benne, ha maga utálja, és erről nem kívánok vitát nyitni. Örülök, ha nem haragszik a reggeliért. Viszlát, tanár úr!
S meg sem vártam, akar-e valamit mondani vagy sem, kiviharzottam az irodából. A folyosón sehol senki nem volt, gyorsan elteleportáltam magam Myrtle mosdójába. Ott soha senki nincs, a szellemlány pedig nem igazán érdekel, főleg nem jelen pillanatban. Rögtön a csukott ajtó elé érkeztem, a vécébe. Nem is igazán tudom, miért, de szörnyű érzés lett úrrá rajtam, leroskadtam a földre, nekidőltem az ajtónak és zokogásban törtem ki. Belülről mintha szorongatott volna valami, alig kaptam levegőt, annyira sírtam. A fejemben Mordon szavai folyamatosan visszhangzottak. Kár volt vele szóba állnom, ennél még a jóslástan is jobb lett volna! Ma csak rossz dolgok történnek velem, pedig ma szerda van és tizenhetedike. És ebben az a legszebb, hogy szülinapom van ma… Ha sorra vesszük, először Perselus azt mondta, próbáljak megbarátkozni a gondolattal, hogy baja eshet, aztán elkéstem óráról, és mágiakitörésem volt, utána nem tudtam figyelni átváltoztatástanon, majd részem volt egy kellemetlen beszélgetésben Mordonnal, aki meggyanúsított, hogy szerelmes vagyok… Perselusba. Nos, ez az, amin a legkevésbé nem tudnám túltenni magam. Csak annyit mondtam, megbízok benne, és nem érdekelne, ha kiderülne, még mindig halálfaló. Jó, az igaz, kissé furcsán sikerült fogalmaznom, de még csak gondolati szinten sem jött bennem elő ilyen érzelem, mikor kimondtam ezeket a szavakat. Nem kicsit felkaptam a vizet, és szinte gondolkodás nélkül válaszoltam. Nagyon szeretem Perselust, de még sosem jutottam arra a gondolatra, ez szerelem lenne. És most mégis úgy érzem, lehetne benne igazság, ami nagyon morbid és teljesen hülyeség. Sokat gondolok rá, nagyon örülök, ha találkozunk, és sokszor mindennél jobban tudom várni az óráinkat. Megijeszt, ha arra gondolok, elveszíthetem, és jobban kötődök hozzá, mint a barátaimhoz. Ezek a tények, csak nem tudom, mit jelentenek pontosan, sosem voltam szerelmes. Másokat megkérdezni nincs értelme, mert ezt nekem is okosabb lenne elfelejtenem. Nem jó erre választ keresni, hiszen a végére még olyasmire jutnék, ami miatt szenvednék… elvégre, ha szeretném, akkor is csak egy kislány vagyok, és ő a tanárom, aki majdnem húsz évvel idősebb nálam. Pont az lenne a meglepő, ha kellenék neki. Még az a szerencse, nekem nem áll szándékomban ilyesmin törni a fejem.
Amíg a gondolatmenetem végére értem, már nem sírtam annyira. Az egyik tükörhöz lépkedtem, elővettem a varázspálcámat, s néhány apró bűbájjal felszárítottam a könnyek nyomát az arcomról, és a szememet is rendbe hoztam némi kendőző bűbájjal. Nem láthatja meg senki, mennyire magam alá kerültem, még a barátnőim és Perselus sem. Ezt a balhét részletesen nem fogom elmesélni senkinek, azzal járok jobban. Már csak az kéne, hogy másnak is szöget üssön a fejébe, amit Mordon mondott.
Az utolsó két órára még beültem. Figyelni ugyan nem mindig tudtam, főleg igaz ez a rúnaismeretre, de legalább kettővel kevesebb tárgyból kell elkérnem a házi feladatot, és ez már pozitívnak számít a mai napon.
Órák után lesétáltam a klubhelyiségbe. Határozottan örültem, mikor a barátaimat a szobánkban találtam indulásra készen. Már szinte el is felejtettem, reggel megbeszéltük, kimegyünk a birtokra sétálni. Most még inkább örültem, hogy ebbe belementem, kevésbé éreztem magam rosszul, mintha tanulás várt volna rám. Lesétáltunk a Fekete-tó partjára. A vízen ringatózott a durmstrangosok hajója, a levelek mind lehulltak már a környező fákról, a levegő hűvös volt már.
– Pitonnak nagyon rossz kedve volt az előző órán – jegyezte meg hirtelen Angela, mikor mind a hárman leültünk egy padra.
–  Ja! Annyi büntetőmunkát osztott ki, hogy vagy két hétig csak a mi csoportunk fogja takarítani az üstöket – tette hozzá Joe.
– Lehet, ő is összeveszett Mordonnal – morogtam kedvetlenül, miközben kissé összehúztam magamon a taláromat.
– Ő is? Van valami, amit mi még nem tudunk, vagy a reggeli dolog aggaszt? – tudakolta Joe.
– Az első. Mordon megkeresett, és ahelyett, hogy egyszerűen megmondta volna, nincs gond, már-már kihallgatott az irodájában, aztán meg Perselust akarta hibássá tenni a történtekért, mondván, ő annak idején halálfaló volt. Persze, én meg felkaptam a vizet, és némileg heves vita után otthagytam.
– Szentséges Merlin! – hüledezett Angela. – Ezek után már biztos pikkelni fog rád.
– Nem érdekel. Az Imperiusnál nem tud jobban szívatni: esélye sincs megbuktatni, illegális módszereket nem nagyon alkalmazhat ellenem, és azt az egyetlen esélyes főbenjáró átkot is le tudom győzni, ami elmegy. Más lehetőség szerintem nincs, ha feltételezzük, ebben az egészben nincs semmilyen csavar – fejtegettem viszonylag nyugodtan.
– És, ha van, mit csinálsz, Jenny? – kérdezte keményen Joe. – Közben nem gondoltál rá, esetleg árthatsz magadnak, ha vitatkozol vele?
– Miért, kellett volna? Te talán az én helyemben foglalkoznál ezzel, ha valaki Angelát vagy engem okolna valamiért olyan dologgal érvelve, ami nem igaz? – tettem fel én is egy kérdést, s mélyen a szemébe néztem.
– Természetesen megvédtelek volna titeket, viszont gondolkodnék egy ilyen helyzetben, nem keverednék vele komoly vitába!
– Ezzel most arra akarsz kilyukadni, hibáztam, mikor megvédtem a barátomat? – Még mindig viszonylag nyugodt tudtam maradni. Joe sosem volt egyszerű ember, hármunk közül ő az, aki utólag sokkal jobban tud dolgokat mindegyikünknél, csak élőben nem biztos, hogy mindig úgy is csinál… habár, még egyszer sem volt soha a mi helyzeteinkben, ő szinte folyton más vizeken evezik. Mindegy, végül is van igazság abban, amit mond: illett volna gondolkodnom legalább egy kicsit, de ha úgy vesszük, így sem volt vészes a dolog, nem ordítottam vele vagy ilyesmi… csak kicsit akadtam ki, az meg talán belefér, és szerintem akkor sem lesz semmi, ha Mordon ezt zokon vette.
– Nem, csak nem szeretném, ha olyasmit csinálnál legközelebb, amiből bajod származik – válaszolta visszatérve a normális hangjára.
– Jaj, Joe! – Átöleltem.
– Ne haragudj, Jenny! Kicsit túlságosan is kiakadtam – mondta.
– Én is, te se haragudj rám! Nem akarok veled összeveszni, de túl rossz napom volt és mindenen felkapom a vizet.
– Ugyan már! Mostantól este tízig neked lesz a legjobb napod; mi is, és Piton is biztos tenni fogunk róla! – jelentette ki vidáman.
– És engem már meg sem öleltek? – szólt közbe megjátszott felháborodottsággal Angela.
– Dehogynem! – kiáltottunk fel majdnem egyszerre Joe-val, majd felálltunk a padról, és mind a hárman összeölelkeztünk.
– Szeretlek titeket, lányok! – mondtam.
– Mi is téged, Jenny – felelte Angela. – És mondd, mit szeretnél csinálni?
– Egy korcsolyapályát – feleltem hirtelen, magam sem tudom, miért. – Méghozzá a Fekete-tavon.
– Úgy érted, be akarod fagyasztani? Nem lesz ebből baj? – kérdezte Angela homlokráncolva.
– Ha jeget teremtek, el is tudom olvasztani, ha erre gondolsz.
– Ez jó, csak mi lesz a szörnyekkel?
– Meg tudnám oldani azt is a tó átmeneti megigézésével, de talán mégis jobb lesz, ha inkább varázsolok a Tiltott Rengeteg szélén egy nagyobb vízréteget, és azt fagyasztom meg. Sokkal biztonságosabb.
A lányok belementek a buliba, akkor is, ha korcsolyánk nem volt – legalábbis egyelőre. Futva tettük meg a távot a Rengeteg széléig; nem is tudom, hogyan bírtam, de mire megérkeztünk, kellemesen elfáradtam, az egyszer biztos. Kerestünk egy viszonylag sík területet, ahová biztonságos pályát varázsolhatok. Amint ez megvolt, hozzákezdtem. Tudtam, amint megvan a vízréteg, azonnal fagyasztanom kell, különben szétfolyik az egész. Elővettem a varázspálcámat, majd egy négyzet alakú vízmezőt hoztam létre, azt pedig azonnal jéggé alakítottam. Ezzel készen lett a pálya. A lányokkal rásétáltunk. Minden rendben volt vele: elég vastag volt és sima.
– Na, most már csak korcsolya kell – jelentettem ki, miközben eltettem a pálcámat.
– Jó, de honnan szerzünk? – kérdezte Joe.
– Kék varázsló jelölt vagyok, nem sok időmbe telik alkotni – mosolyodtam el. – Álljatok a lehető legstabilabb helyzetben, mert mindjárt csak egyetlen penge fog érintkezni belőletek a jéggel!
Néhány kézmozdulattal és némi koncentrációval mindkettejük lábára fehér alapszínű, kékmintás korcsolyákat varázsoltam. Amint az övékkel készen lettem, saját magamnak is teremtettem egyet. Nekiindultunk a jégen a lányokkal. Nem sokat korcsolyáztam életemben, ennek ellenére hamar belejöttem. A következő másfél órában megpróbálkoztunk a jégtánccal. Ez sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen siklani, nagyon sokat bénáztam. Angela is ugyanígy járt, viszont Joe-nak elképesztően jól ment; olyan volt, mint egy hivatásos jégtáncos. Nem is csodálom, hiszen félvér, az édesanyja pedig táncos egy mugli színházban. Mindenesetre a rengeteg eséstől eltekintve jobban nem is szórakozhattunk volna. Sajnáltuk is, mikor be kellett mennünk tanulni. Ezek után viszont sokkal gyorsabban ment, már jóval vacsora előtt befejeztem. A vacsorán a szokásostól eltérően még nem voltak ételek az asztalon, és minden diák megjelent, ahogy a tanári kar tagjai is. Dumbledore csendre intette a teremben tartózkodókat, és megragadta a szólás lehetőségét:
– Bizonyára már kíváncsiak vagytok, a szokásostól eltérő módon miért nem kezdhettétek el a vacsorát. Az idei évben a kviddicsmérkőzések mellett a hagyományos Párbajverseny is elmarad, de a tanári kar ennek ellenére úgy döntött, engesztelésül a Trimágus Tusa első próbája utáni pénteken, huszonötödikén este Bátorságpróbát tartunk. – A diákok hirtelen sugdolózni kezdtek, rengetegen lelkesedtek az ötletért. – De mielőtt még döntenétek, elmondanám a fontosabb részleteket. – Erre a beszélgetők újra elcsöndesedtek. – Tehát, ahogy a Tusának is, a mostani versenynek is szabtunk korhatárt, mindösszesen azért, hogy elkerüljük a baleseteket. Ezen a próbán a tizenharmadik életévüket betöltött tanulók indulhatnak, és mielőtt még bárki trükközni próbálna, ezt ellenőrizni fogjuk. A Bátorságpróba tíz feladatból fog állni, amelyeknek megalkotója tíz tanár, név szerint: Madame Maxime, Igor Karkarov, Minerva McGalagony, Pomona Bimba, Rolanda Hooch, Alastor Mordon, Filius Flitwick, Perselus Piton, Rubeus Hagrid és jómagam. A feladatok egytől-egyig nehezek, illetve veszélyesek, és némelyik komolyan próbára teszi majd minden képességeteket és bátorságotokat. Segítségetek közben nem lesz, csak egy jelzéssel lehet kiszállni, és csak a próbák közben. Olyanok jelentkezését várjuk, akik úgy gondolják, megbirkóznának mind a tízféle próbával és nem Trimágus-bajnokok. Ezúttal is figyelmeztetnélek benneteket: ez a megmérettetés sem ijedősöknek való. Akik még ezek után is úgy gondolják, megpróbálkoznának a versennyel, kérem, álljanak fel!
Egy pillanatig csend borult a teremre. A lányok mind a ketten rám néztek, én pedig, még ha kissé remegett is a lábam, az elsők között álltam fel. Minket még néhányan követtek, de végül nem lettünk túl sokan, körülbelül húszan álltunk a három iskolából együttvéve. Egy pillanatra Perselusra néztem, aki éppen írt valamit, fogalmam sem volt mit. Aztán végignéztem az asztalnál ülőkön, és a másik három házvezető, illetve a két vendég iskolaigazgató is így tett. Úgy véltem, biztosan a jelentkezők neveit írják. Eközben Dumbledore elővarázsolt egy nagy fekete táblát a tanári asztal előtt lépcső aljára.
– Akik közületek tényleg komolyan gondolják a versenyt, legyenek szívesek a holnapi a reggeli végéig egy általuk választott varázslattal felírni a nevüket a táblára! Csak azok írhatnak, akik most felálltak, viszont, ha nem teszik, nem vehetnek részt. Jól gondoljátok meg, aki rajta lesz a táblán, nem vonhatja vissza a nevezését! Most pedig szeretnék jó étvágyat kívánni mindnyájatoknak! – Kitárta a karjait, mire minden asztalon megjelentek az ételek.
Szép lassan letettem magam a padra egy nagy sóhajtás közben. Egyáltalán nem bántam meg, hogy felálltam, és már azt is tudtam, hogyan írjam fel a nevem, bár fogalmam sem volt, milyen feladatokat kaphatok majd. A mi tanárainktól Dumbledore-t kivéve körülbelül sejtem, miket kaphatunk, de a vendégektől – főleg Karkarovtól – gőzöm sincs. Lassan mindenki befejezte a vacsorát, de még egy név sem volt a táblán. A diákok több mint fele távozott, én meg úgy gondoltam, ha már így állunk, leszek én az első. A feliratomat kék varázsló módra akartam megalkotni, és eszembe jutott egy kiváló mód arra, hogyan álcázzam ezt mezei bűbájnak. Kristályokból fog állni a nevem, ami szinte ugyanúgy néz majd ki, mint a jég. Úgy fogok csinálni, mintha a varázspálcámat használnám, pedig egyszerűen csak ott lesz a kezemben, nem az lesz a lényeg.
Felálltam az asztaltól, elköszöntem a barátnőimtől és odasétáltam a táblához. A maradék diákok egy része és az összes tanár rám nézett. Kissé zavarban jöttem, ennek ellenére elővettem pálcámat, és tettem, amit kigondoltam. Néhány kézmozdulattal felírtam a nevemet a táblára: csupa apró kristályból állt, és nagyon is jól sikerült. A Mardekár asztalánál felhangzott némi taps, amiért most nagyon büszke voltam magamra. Ezután viszont nem mehettem el, ahogy terveztem, Dumbledore professzor odahívott a tanári asztalhoz.
– Miben lehetek segítségére, igazgató úr? – kérdeztem a tőlem telhető legilledelmesebben.
– Köszönöm, kisasszony, de mindössze csak egyetlen kérdésem lenne – vigyorgott Dumbledore.
– Éspedig?
– Arra lennék kíváncsi, betöltötte-e már a tizenharmadik életévet, vagy a következő héten fogja?
Erre a kérdésre nem igazán számítottam, de kissé színpadiasan felemeltem a bal karomat, és megnéztem az órámat. Úgy tudom, pont este hatkor születtem, az pedig már vagy másfél órája elmúlt. Időközben Perselusra is odasandítottam. A szája sarkában mosoly bujkált; feltételezem, a jelenetem hozta ezt ki belőle.
– Nagyon úgy tűnik, hogy betöltöttem, professzor. – Félig komolyan, félig viccelődő hangsúllyal beszéltem, ami nem csak Dumbledore-t és Perselust, hanem a tanári kar még néhány tagját is megmosolyogtatta.
– Csak nem születésnapja van? – kérdezte az igazgató.
– De igen. – Egy pillanatra én is elmosolyodtam, viszont hamar lefagyott az arcomról a mosoly visszagondolva a délelőttömre. Ezt főleg Perselus vette észre a szemvillanásokból ítélve.
– Hát, akkor boldog születésnapot, Jennifer!
Dumbledore még sosem szólított a keresztnevemen. Nem tudtam, most örüljek-e vagy lepődjek-e meg, egyszerre mind a kettőt éreztem. Mindenesetre nagyon megköszöntem a jókívánságot, aztán elbúcsúztam, és elhagytam a nagytermet. Még nem lett volna értelme a laborba mennem, így visszamentem a klubhelyiségbe. Délután és este a diákok többsége mugli ruhában járt, s az órák után már én is átöltöztem – épp itt volt az ideje egy újabb ruhaváltásnak. Újra egyenruhát vettem és így elindultam bájitaltanra. Biztos voltam benne, mialatt én öltözködtem, Perselus lejött a pincébe. Általában ő jön ki hamarabb a vacsoráról az esti óráink előtt, és ha nem így történik, akkor pár percen belül követni szokott, hogy elkezdhessük az órát. Meglepődnék, ha most nem így lenne.
Szép lassan elsétáltam az alagútrendszerben a laborig. Nem siettem sehová, egy ilyen nap után azt hiszem, megérdemeltem egy kis nyugalmat. Útközben elgondolkodtam, mit tervezhet Perselus. Reggel azt mondta, ünneplünk, csak elképzelésem sincs, hogyan. Már-már mosolyogva léptem be a labor ajtaján, olyan jó kedvem lett így estére.
– Nahát, megjött a szülinapos! – mondta köszönés helyett Perselus.
– Én is örülök, hogy látlak – feleltem vigyorogva –, csak ne hívj szülinaposnak, kérlek!
– Úgy ismersz te engem, mint aki képes lenne egész este becenevekkel szórakozni? – vonta fel a szemöldökeit, miközben kissé fintorgós félmosolyra húzta a száját.
– Most, hogy mondod… nem igazán. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Mit csinálunk ma? – váltottam át a témát.
– Befejezzük a kísérletet a bájitalokkal, levonjuk a következtetéseket, most utoljára gyakorlunk okklumenciát, aztán áttérünk arra a bizonyos tizenháromra – sorolta.
– Akkor fogjunk hozzá, mert ez bizony sok terv. – Ezzel a bájitalos asztalok közé sétáltam, s szó nélkül magamhoz vettem a jegyzőkönyvet és egy tintából soha ki nem fogyó lúdtollat.
– Jót tett neked az a korcsolyázás – jegyezte meg.
– Te tudsz róla? – kissé ledöbbentem.
– Igen. Gondolod, hogy senki nem vette észre, mit csináltok másfél órán keresztül?
– Nem, csak úgy voltam vele, baj nem lesz belőle, akkor meg mindegy. Igazából csak nem számítottam rá, hogy te is láttad…
– Kint voltam a Rengetegben megnézni valamit Dumbledore-ral és McGalagonnyal, akkor láttunk titeket. Minerva először szólni akart, hogy vigyázzatok nagyon, mert a végén összetöritek magatokat, de aztán meglátott téged nevetve elesni és letett erről – mondta. – Aztán elmesélte, mit tud a kora délutánodról, csak azt nem tudta, mire jutottatok Mordonnal.
– Ne is emlegesd azt az embert! Egyszerűen szörnyű – fintorogtam.
– Csak nem hozzád is volt egy-két kedves szava? – ironizált.
– De, igen. Neked mit mondott? – érdeklődtem.
– Konkrétan folyton arra célozgatott, szerinte sötét varázslót faragok belőled. És neked? – kérdezett vissza.
– Nagyjából ugyanezt, és nagyon nem tetszett neki, mikor megmondtam, nincs így, ha meg tévednék, akkor is leszarom, mit gondol rólad.
Perselusnak mintha egy pillanatra megakadt volna a szava. Talán egy perc is eltelt már, mire megszólalt; az addigi csönd szinte már kínossá vált számomra.
– Nos, nagyon remélem, neki ezt nem így fogalmaztad meg… – A hangsúlyt itt felvitte, amiből tudtam, lesz folytatás, mégis félbeszakítottam.
– Nem, dehogy! – vágtam közbe már-már mentegetőzésként.
– … de azért köszönöm a bizalmat – fejezte be.
– Szóra sem érdemes, Perselus. Viszont azt hittem, nem fogsz örülni, és leszidsz.
– Azt nem mondtam, hogy örülök. Mindössze csak nem látom értelmét a leszidásodnak. Te talán igen? – kérdezte.
– Különösebben nem. Csak Joe enyhén szólva kiakadt, és az az igazság, fogalmam sem volt, te hogyan reagálsz majd – vallottam be.
– Lássuk be, azért több szempontból is külön kategóriában vagyunk Joe kisasszonnyal; és úgy érzem, te sem tartozol a tinédzser lányok közé – jelentette ki.
– Hogyhogy? Szerintem nagyon is tizenéves lánynak nézek ki.
– Ezen nem vitatkozunk, mert ebben igazad van, de ha nem látnálak, csak egy könyvet olvasnék a gondolataidról, nem mondanám meg, hogy az vagy. Fiatal felnőttnek vagy közel nagykorúnak hinnélek – felelte –, és mint már tapasztalhattad, egyáltalán nem úgy beszélek hozzád, mint a veled elméletben közel egykorúakkal, a tizenkét-tizenhárom évesekkel; felnőttként kezellek.
– Nos… most úgy érzem, valamiért idealizáltál engem, csak azt nem tudom, miért. – Elgondolkodva néztem a földre, aztán rá.
– Szerintem meg te idealizálsz engem, szintén fogalmam sincs, mi okból.
– Akkor mind a ketten ugyanúgy vagyunk ezekkel. Egyszer majd átgondolhatnánk, ha több időnk van, most viszont azt hiszem, ideje haladnunk – vetettem fel.
– Szerintem is – bólintott, és odalépett ahhoz az üsthöz, amelynél délelőtt befejeztük a munkát, én pedig követtem a példáját.
Sokszor túlnan túl is nagy szakértelemmel elemeztük a kristály és a bájitalok kölcsönhatását, olyan részletességgel, mintha egy nemzetközi értekezleten lennék, épp ezért több mint egy órába beletelt, mire az összes megfigyelésünket és következtetésünket lejegyeztük. Ezután Perselus utoljára vetette be ellenem gyakorló célzattal a legilimenciát. Az okklumencia már annyira jól ment, és olyan erős pajzsot tudtam fenntartani, amelyet már ő sem tudott áttörni. Ebből már tisztán látszott, hogy tökéletesen tudom használni az okklumenciát, így hát ezt a tudományt megtanultnak nyilvánítottuk. Ezek után már eléggé elfáradtam, úgyhogy jól esett leülni a kanapéra, egyszerűen hátradőlni, néhány pillanatra lehunyni a szemeimet, és nem gondolni semmire. Semmilyen mozgás nem tudott ebből kizökkenteni, egyedül csak Perselus hangja rángatott vissza a valóságba, és akadályozta meg, hogy elaludjak:
– Nem kis fejtörést okoztál nekem – jelentette ki, miközben leült a szokásos fotelébe egy pohár borral a kezében. Ahogy jobban körbenéztem, amíg csukva volt a szemem, az asztalra szintén egy pohár került elém, gyanúsan ugyanolyan itallal megtöltve, mint amilyen Perselusnál volt.
– Mégis miért? – kérdeztem apró mosolyra húzva a számat, miközben még mindig a talpas poharat fixíroztam.
– Sosem adtam még diáklánynak születésnapjára ajándékot – felelte egészen közömbös hangon, kissé eltűnődve. – Könyvet nem akartam venni, mert minden fontos könyvet elvihetsz innen és kaptál már eleget. Így viszont mással készültem.
– Perselus, egyáltalán nem kellett volna. Tényleg.
– Pedig azt hiszem, tetszeni fog – közölte. – És ha nem hiszed, nézd meg magad! – A szája sarkában egy alig észrevehető mosoly bujkált, s egyetlen pálcaintéssel a kezembe reptetett egy kis dobozt. – Boldog születésnapot!
Amikor legutóbb ilyesmi ajándékot kaptam, abból kijelölés lett. Mégsem tartottam tőle, mi lesz a dobozban, hiszen más már nem történhet, és végső soron a kijelölés sem volt olyan rossz, bár utána eléggé fájt a hátam. Ráadásul most teljes egészében Perselus ajándékáról volt szó, nem Dumbledore-éról.
Leemeltem a doboz tetejét és megcsodáltam a tartalmát. Egy karlánc volt benne színaranyból, amely apró kissé lapított fémkarikákból volt összefűzve. Egymagában is nagyon elegánsan festett, egyértelműen egy felnőtt nő karkötőjére emlékeztetett, semmi gyerekre utaló dolog nem tűnt föl rajta. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, és bár egyáltalán nem vártam volna el az ajándékot, jól esett.
– Köszönöm, Perselus, ez igazán szép – néztem rá mosolyogva.
– Igazából csak némi varázslat miatt ilyen, hogy mindenki szépnek lássa, mert igazából ez egy sima vaslánc, viszont annak nagyon különleges. A lényege az, ha viseled, azon felül, hogy valamennyire megnövekszik a varázserőd, segítségedre van háromszor, ha bajban vagy és tényleg szükséges – magyarázta.
– Ez több mint tök jó. Nagyon köszönöm. Jól fog jönni, azt hiszem – tettem hozzá egy kicsit keserű mosoly kíséretében.
– Azért ezt kaptad – felelte igen komoly hangon. – És fel a fejjel! Legalább most próbálj meg nem törődni a problémákkal.
– Jó. Akkor felteszek egy érdekes és nem aggasztó kérdést: bor van a poharamban? – kérdeztem témát váltva.
– Dehogy – felelte. – Szörp, csak ünnepélyesebb pohárban. Túl fiatal vagy az alkoholhoz.
– Miért? Szerintem egy pohártól még lenne bajom – jelentettem ki szilárd meggyőződéssel, amire válaszul a szája széle kissé felfelé kezdett görbülni.
– Nos, ez koránt sem biztos. Csak emlékeztetnélek, hogy az Amortentiában például nem véletlenül van alkohol. Ha úgy vesszük, az az alap benne. A többi hozzávalóval kissé módosítjuk a hatását, felerősítjük olyanra, amilyenre szeretnénk. Ez a fokozhatóság jól jön, ha tudjuk, mennyit bír az, akinek be akarjuk adni. Végtére is a tapasztalat szerint ennyi idősen nem kell sok, hogy valakit belőjön az ember – mondta.
– Miért, te tán próbáltad már? – kérdeztem vidáman fintorogva.
– Közvetetten igen. Egyszer még fiatalon kellett főznöm Amortentiát a Nagyúrnak. Volt egy kislány, körülbelül annyi idős, mint most te. A Roxfortba járt, elég buta volt, és nagyon láb alatt volt Voldemortnak, nem tudni, miért. Megoldottuk, hogy megigya a bájitalt, és rögtön utána egy képet toltunk az orra alá a Nagyúrról. A Nagyúr nem tudott bejutni az iskolába, viszont így, mikor levélben kihívta aztán éjszaka Tiltott Rengetegbe a gyereket, a közelébe tudott férkőzni, mert a lány persze kiment. Azt nem tudom, mi történt ott pontosan, de nem is akarom. A lényeg, hogy másnap a Rengeteg szélén megtalálták a lányt széttépett ruhában, vérben feküdve. Borzalmas volt – mesélte. – És ebben az a legszebb, hogy nekem nem is volt különösebb bűntudatom a bájital miatt… mostanra viszont egyenesen undorodom attól, amit tettem.
– Még jó! – borzadtam el. – Csak úgy mégis, ezért sem akarsz nekem alkoholos italt adni? Milyen dolog ez?! – S úgy tettem, mintha ezen fel lennék háborodva.
– Ilyen! – Úgy éreztem, lassan kezdem kihozni a normális, kissé közömbös állapotából. Már nem sok hiányzott, hogy igazi mosolyt csaljak az arcára, folytatnom kell.
– Gyenge jellem vagy, Perselus! Az előbb még azt mondtad, ne törődjek a bajjal, azaz érezzem jól magam, erre most meg nem adsz piát! – Próbáltam minél rosszallóbb fejet vágni mindehhez, ami már ezúttal megtette a hatását, Perselus szája halvány mosolyra húzódott.
– Ha ezt nem te mondod, komolyan levontam volna legalább ötven pontot, de ez most nem jött ki olyan rosszul – jegyezte meg. – Viszont tőlem akkor sem kapsz piát, ha fejre állsz, legalábbis addig nem, míg el nem múlsz tizenöt éves, rendben?
– Persze, hogy rendben, Perselus! Fene akar inni! – nevettem fel még inkább mutatva, hogy engem nem igazán izgat az alkohol.

– Ha még később is ezt mondod, annak fogok örülni – felelte komolyan, s már csak a szája sarkában volt nyoma annak a mosolynak, amit sikerült kicsalnom belőle.

2015. október 30., péntek

16. fejezet - A születésnap (1)


Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most tudtam új részt hozni, de el voltam havazva teendőkkel. 
Remélem, tetszeni fog ez a rész, kicsit hosszabb lett, mint az előzők. :) 
Rekana

A hetek szinte repültek, a folytonos tanulás közepette észre sem vettem, hogy máris november közepe van. Összesen csak a szülinapomon döbbentem rá erre, november 17-én ugyanis Angela és Joe úgy ébresztettek, hogy a fülem érjen bokáig. Rögtön reggel a szüleimtől is érkezett csomag, sőt Hermionétől is kaptam egyet, bár tőle személyesen. Reggel valamiért senkinek nem volt hozzám egy rossz szava sem, pedig nem sokan tudták, mikor van a szülinapom. Összesen csak egy dolog zavart: Perselus nem jelent meg a reggelin. Tegnap éjszakai óránk volt, amelyen kristályokat kellett teremtenem, olyanokat, mint amilyeneket első alkalommal, csak ezúttal módszeresen, nem véletlenül. Perselus pedig eldöntötte, kísérletezik a kristályokkal, ki akarta deríteni, mire jók vagy jók-e egyáltalán valamire. Tegnap éjszaka elvileg neki is kezdett a kutatásnak, és most azért aggódom nagyon, mert nem tudom, mire jutott, s ha itt sincs, ki tudja, él-e még egyáltalán. Szerencsére az első két órám bájitaltan. Ha helyettesítő jön be, tudom, baj van. Remélem, nem erre jutok óra elején.
Reggeli után elbúcsúztam a lányoktól. Megbeszéltük, délután kimegyünk együtt az udvarra és a szülinapom alkalmából randalírozunk kicsit. Más napokon nem valószínű, hogy belementem volna ilyesmibe, viszont ma tizenhárom éves lettem, és hónapok óta nem csináltunk a lányokkal semmi őrültséget. Lehet, ezentúl már soha nem lesz ilyen, érdemes élveznem, amíg csak lehet.
Kissé szorongva indultam el a bájitaltanterem felé. Elképesztően féltem, mi lesz, ha nem Perselus jön, ha helyettesítik, mert neki baja esett. A terem előtt várakoztunk mind a tanárra. A kezem ökölbeszorult, évek óta nem aggódtam ennyire. A tanár szemmel láthatólag késett, ettől még idegesebb lettem. Már éppen rászántam magam, hogy elmegyek a laborba, mikor megjelent a folyosón Perselus. Úgy látszott, jól van, viszont kialvatlannak tűnt. Igazából ezzel nem foglalkoztam, csak megkönnyebbültem, mert ha csak ennyi van, akkor lényegében semmi baj nincs. Kinyitotta az ajtót, s mindenki bevonult a terembe. Azonnal megkaptuk a feladatunkat, a szokásosnál gyorsabban neki is kellett állnunk. Mindkét órát tempósan végigdolgoztuk, utána rajtam kívül ismét mindenki sietett a következő órára.
– Jól vagy? – kérdeztem Perselust.
– Nagyjából igen, csak egy percet sem aludtam – felelte. – És ha már itt tartunk, te ugye aludtál?
– Igen, viszont most óra előtt a frászt hoztad rám! Nem voltál ott sem a reggelin, és késtél, pedig sosem szoktál. Elég idegbajos lettem, féltem, hogy bajod esett…
Perselus felvonta az egyik szemöldökét a tőle megszokott módon. Azt hiszem, kicsit furcsán hangzott ez az egész, elvégre valamikor ő volt mindenidők legfiatalabb bájitalmestere. Ebből kiindulva nem szabadna elrontania ennyi év után, csakhogy engem ez nem nyugtat meg valamiért. Az utóbbi időben különösen is féltem, magam sem tudom miért. Talán elég rossz az alaphelyzetünk ahhoz, hogy ne maradjak nyugodt? Lehet.
–  Nem viszed kicsit túlzásba a féltésemet, Jenny? – kérdezte félig mosolyogva, félig zavartan.
– Lehet, de… ez baj? – Kicsit én is zavarba jöttem.
– Nekem nem, viszont neked akár lehet az.
– Ezt most hogy érted? – Önkénytelenül is összeráncoltam a homlokom.
– Úgy érzem, jobban kötődsz hozzám, mint a barátaidhoz vagy a szüleidhez. Igazam van? – Néhány másodperc gondolkodás után óvatosan bólintottam. – Ebben szerintem semmi különös nincs, nekem nem rossz és sosem lesz az. A te szempontodból más a helyzet: jelenleg néhány idegeskedésen kívül semmi baj. Csak gondolj bele egy kicsit! Mi lesz veled, ha esetleg meghalok a harcban? Attól félek, nem bírnád ki akkor sem, ha a többiek mind életben maradnak.
– Ne mondj ilyeneket! – Összeszorult a gyomrom. – Nem szeretnék belegondolni! – Szinte remegtem.
– Látod, milyen esendővé tesz, ha szeretsz valakit? – szólt némi szünet után felsóhajtva. – Hidd el, tudom, milyen, átéltem annak idején Lilyvel. Igaz, ott kicsit másképp viszonyultam hozzá, mint most te hozzám, de hasonló a két eset. Túl jóban vagyunk ahhoz, hogy azt kérjem, ne foglalkozz vele, mi történik velem. Készülj fel mindenre, nagyon kérlek!
Úgy éreztem magam, mint akinek tőrt döftek a szívébe. Nem tudtam miért, hiszen eddig sosem éreztem ilyet, mikor a szüleim vagy a többi barátom halála került szóba. Furcsa volt, számomra félelmetes. Éreztem, ezt az érzést mindennél nehezebb kontrolálni, és tudtam, mégis kordában kell tartanom, különben vesztek, mielőtt harcolni kezdtem volna. Voldemort még csak nem is tudhatja meg, mennyire féltem Perselust: eszközt adnék a kezébe ellenünk. S ami még ennél is rosszabb, fogalmam sem volt, mi az oka az egésznek. Okklumenicát kell használnom nem csak az ellenségeim, de a barátaim ellen is! Ezt a vívódást senki nem láthatja!
– Megpróbálok – feleltem megjátszott magabiztossággal, s közben felhúztam a pajzsomat.
– Ezt szerettem volna hallani – bólintott. – És ne haragudj, hogy a szülinapodon így elrontottam a kedvedet.
– Nem felejtetted el? – Elmosolyodtam.
– Dehogy! A sajátomról hamarabb feledkezem meg, mint a tiédről. – A szája sarkában halvány mosoly jelent meg. – Igazából nem most terveztelek felköszönteni, úgyhogy egyelőre csak boldog szülinapot, aztán majd este bájitalfőzés közben ünneplünk.
– Köszönöm, Perselus! – feleltem őszinte örömmel.
– Szóra sem érdemes. Tényleg. Viszont ideje lenne menned, el fogsz késni sötét varázslatok kivédéséről, és azzal azt hiszem, nem járnál jól.
– Ez igaz – bólintottam. – Akkor szaladok is. Szia, Perselus!
– Szia, Jenny! – felelte, s én pedig kisiettem a teremből.
Szó szerint futottam felfelé a lépcsőkön, hogy odaérjek. Éppen csengettek, mikor az ajtó elé értem, viszont ez már késésnek számított. A nyitott ajtón keresztül láttam, hogy a táblánál már ott áll Mordon. A lehető legerősebb okklumenciát alkalmaztam, amit tudtam, hogy ne láthassanak rajtam semmiféle érzést. Megfontoltan beléptem a terembe, mire Mordon és az összes éppen álló évfolyamtársam tekintete rám szegeződött. Éppen nyitottam a számat, hogy elnézést kérjek, mikor Mordon megszólalt:
– Nahát, kisasszony! Pont az auror lánya késik?
– Elnézést kérek, professzor úr – feleltem mit sem törődve a megjegyzésével.
– Akár tekinthetném ezt meg nem történtnek… viszont ugyanezt bevetésen nem fogják elnézni. – Az utolsó három szót nagyon megnyomta. – És így akar maga auror lenni, he?
– Nem akarok auror lenni – válaszoltam rezzenéstelen arccal.
– Mi az, hogy nem?! Imperio!
Megint az az ismerős érzés járt át, mint mikor Perselusszal gyakoroltunk. Szeptember óta rengeteget tökéletesedett a védekezésem, szinte hibátlan lett, de Mordon most nem játszott, a földre akart kényszeríteni, hogy úgy csússzak a padlón, mint egy féreg. A térdeim megrogytak, de nem akartam hagyni magam. Állva maradtam, bár a térdeim remegtek. Hirtelen mintha egy másik erő lett volna úrrá rajtam, s a következő pillanatban egy áttetsző kék gömb vett körbe, a karjaimat kétoldalt kitártam, a tenyereim a burok felé fordultak. A gömb a másodperc töredéke alatt kétfelé szakadt, s mint egy kék, függőleges felhő, végigsöpört a termen megrázva azt, leterítve mindenkit, leverve rengeteg könyvet és képet. Saját magam sem tudtam, mi ez az egész, hirtelen az egyik kezemmel a másikhoz kaptam, s ijedten néztem az éppen feltápászkodó Mordonra. Valami arra késztetett azonnal hagyjam el a termet. Úgy éreztem, tényleg ezt kell tennem. El is indultam futva a folyosón, s már csak ennyit hallottam a teremből:
– Mi a Merlin csudája volt ez?
Úgy szaladtam végig a folyosókon, mint még sosem. Mordon ma bolondgombát evett, az biztos, és minekután ekkora pusztítást csináltam, talán nem kellett volna várnom. Nem is értem, hogyan jutott eszébe az Imperius! Hiszen nem mondtam semmi rosszat… Nem értem.
Nem tudtam, hová kellene mennem, csak haladtam előre, míg bele nem botlottam McGalagonyba. Pont a folyosók kereszteződésénél láttam meg, majdnem neki is mentem. A professzorasszony csodálkozva, s egyben kérdőn nézett rám.
– Meg szabad kérdeznem, mit keres a folyosón óra alatt, Miss Wood? – kezdte, amint megálltam előtte.
– Azonnal beszélnem kell Piton vagy Dumbledore professzorral, tanárnő! – vágtam rá kissé hisztérikus hangsúllyal.
– Rendben, Miss Wood. Éppenséggel mindkét tanár úr a tanári szobában tartózkodik. Szívesen kihívom önnek bármelyiküket – ajánlotta.
– Köszönöm – halvány mosolyt erőltettem az arcomra, s elindultam McGalagonnyal a folyosón. – Tanárnő! – Néhány másodperc után ismét megszólaltam. – Úgy tudtam, Piton professzornak most lett volna órája a Durmstrangosokkal. Hogyhogy nem ott van? – kérdeztem.
– Karkarov professzor külön kérése volt, hogy a mai napon foglalkozhasson ő az iskolája diákjaival, s az igazgató úr eleget is tett a kérésének – felelte tömören, miközben a tanári szoba elé értünk. – Kit hívhatok?
– Egyelőre Piton professzort szeretném. És nagyon köszönöm a segítségét, tanárnő – tettem hozzá.
McGalagonynak épp csak a szája széle rándult meg, de ezt már jó jelnek könyveltem el. Bement a szobába, s fél perc sem telt el, Perselus már ott állt az ajtóban.
– Gyere! – mondta, megragadta a karomat, és elindultunk a folyosón a pince felé. – Nagy baj van, látom és tudom. Mi történt? – tért a lényegre, amint valamennyire eltávolodtunk a tanáritól.
Elmeséltem neki az egészet, ahogy történt. Persze még mindig nagyon ideges voltam, de egy kicsit megnyugtatott a jelenléte.
– Tehát, ha jól értem, lett egy pajzsod, ami aztán mágikus löketet idézett elő? – kérdezte.
– Igen! És fogalmam sincs, miért meg hogyan, egyszer csak mintha nem én irányítottam volna! Támadtam, pedig nem akartam, földre taszítottam még Mordont is! Azt hittem, tudom már uralni az erőmet és mégsem! Perselus, dühös vagyok, dühös mindenkire, és legfőképpen magamra! – szinte tajtékoztam.
– Nyugodj meg, kérlek! – Megállt, s maga felé fordított. – Nem történt akkora baj. Óra után beszélek erről Mordonnal és minden rendben lesz.
– Jó, de ez nem oldja meg az igazi problémát. Mordon úgysem fog már jövőre itt tanítani, hiszen köztudott, a sötét varázslatok kivédése tanár mindig változik, s ez szerintem az idei évre is igaz lesz. Az sem érdekelne, ha utálna, mert úgysem buktathat meg, kiemelkedően jó vagyok az évfolyamon sötét varázslatok kivédéséből. Az igazi baj az erő nagyságával és az én gyengeségemmel van – feleltem.
– Te minden vagy, csak nem gyenge – jelentette ki Perselus. – Tizenhárom éves vagy, ma egész nap okklumenciát használtál, bár nem tudom, miért, és eközben képes lettél volna legyőzni az Imperiust. Ez az erő új neked, sokkal kevesebb használatához vagy hozzászokva. Néhány hónap nem elég, hogy ennyi másik varázslat mellett kezelni tudd. Tényleg nem történt baj.
– Biztos? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem szoktam hazudni neked.
– És honnan tudod az okklumenciát? – folytattam a kérdezősködést.
– Az okklumentor mestered vagyok, így legilimencia nélkül is tudom, mikor használod – válaszolta. – Csak ismétlem: most például nem tudom, mire kell neked.
– Gyakorlok – füllentettem, s most még inkább igyekeztem, ne vegye észre.
– Jó, őszinte válasz? – futott neki még egyszer.
– Óvlak téged, és védem magamat – válaszoltam a lehető legtömörebben. Nem akartam neki a furcsa érzésemről beszélni.
– Rendben ez így önmagában igaznak tűnik, csak még mindig nem értem, miért próbáltál hazudni, és hogy ez az egész egyáltalán mire jó. Nekem mindent elmondhatsz, jól tudod. – Az arca kissé elgondolkodó kifejezést öltött.
– Tudom, igazából nem is miattad van fent a pajzs, csak a folyosón vagyunk, ahol nem feltétlen jó szépeket mondani – válaszoltam, s csak közben jöttem rá, hogy van igazság abban, amit mondok. Kicsit ugyan miatta is fent volt a pajzs, nem akartam, hogy tudja, szörnyen aggódom, mert valamilyen szinten ez már kellemetlen nekem. Ennek ellenére semmi komoly titkom nincs előtte. Ha egy valakire bízhatnám az életem, ő lenne az.
– Jó, ezt én is aláírom… Ha már nem vagy te sem órán, megmutatom, mire jutottam az éjszaka, rendben? – váltott gyorsan témát.
– Hogy ne lenne rendben? – mosolyodtam el. – Érdekel, mit alkottál.
– Akkor gyerünk! Gyorsíthatsz, ha szeretnél, most lehet – ajánlotta.
– Mármint kék varázslattal? – Bólintott. – Megpróbálom, de nem ígérek semmit… eléggé sokkolt, ami sötét varázslatok kivédésén történt.
– Tudok tenni érted valamit azon kívül, hogy beszélek Mordonnal? – tette fel a kérdést.
– Köszönöm, kedves vagy, de már így is eleget tettél – feleltem kissé szomorú mosollyal. – Ideje lenne saját magamban elintéznem legalább a lelki problémáimat.
– Ahogy gondolod, Jenny. Egyáltalán nem zavar, ha javuló tendenciába lépsz – jelentette ki. – Viszont ha mégsem menne, hozzám mindig jöhetsz.
– Tudom – továbbra is mosolyogtam, csak némileg vidámabban. – Akkor megpróbálom. Egyszer sikerült már társasan teleportálnom, most is mennie kéne.
Kissé bizonytalan voltam, mégis úgy éreztem, tényleg meg kell próbálnom. A teleportálás nem tartogatott veszélyeket, mint a hoppanálás. Teleportálni csak a kék varázslók és a kijelöltek képesek, illetve azok, akiket társukká választanak az utazásban. További különbséget a dimenziók száma jelent a teleportálás és a hoppanálás között. Hoppanálás során átmenetileg egy másik dimenzióba kerül az ember, teleportálásnál nem, összesen csak egy szempillantás alatt teszi meg a kívánt utat, láthatatlan alakként.
Felemeltem a jobb karomat, hogy Perselus belekapaszkodhasson. Amint megtette, koncentrálni kezdtem az útra és az úti célra, egészen pontosan a laborra. Lehunytam a szemem, félretéve mindent a mágiámra összpontosítottam, hagytam, hogy átjárja Perselust és engem is. Most következett a döntő pillanat: ha nem sikerül, itt maradunk, nem történik semmi, ha igen, a másodperc töredéke múlva a pincében leszünk. Gondolatban kimondtam „a laborba” szavakat. Másodpercekig nem történt semmi, viszont a varázserőm még mindig készen állt, s nem is akartam megszűntetni a varázslatot. Ismét, ezúttal keményebben mondtam ki ismét az úti célt, nagyobb koncentrációval, mint eddig bármikor. Éreztem és Perselus is észrevette, valami nincs rendjén, s bár halkan, de próbált segíteni.
– Sikerülni fog! – suttogta egészen megnyugtató hangon.
Nem is tudtam, ezzel mennyire hatott rám. Eddig még nagyon mélyen feszengtem, és most… mintha ez egy csapásra érthetetlen okból megszűnt volna. „Igen, sikerülni fog!” – Mintha a Perselus és a saját hangom együtt mondta volna ezt. A mágiám még inkább átjárt, ekkor ismét megkíséreltem kijelölni a célt: „a laborba!” Ezúttal tényleg hatalmába kerített a teleportálással járó kellemes érzés. Az arcomba mintha szél süvített volna, a gondjaim szinte nem létezőnek tűntek. Egyedül annyit érzékeltem a külvilágból, hogy Perselus a karomat fogja. Nem erősen, épp csak annyira szorította, amennyire a varázslat megkívánta. Ez az állapot nem tartott sokáig, szinte azonnal a laborban találtuk magunkat.
– Látod, itt vagyunk – közölte Perselus megvonva a vállát. Azon ritka alkalmak egyike következett, mikor szélesen elmosolyodott. – Megcsináltad, Jenny!
– Igen, csakhogy ez az egyetlen dolog, ami ma eddig összejött – fintorogtam –, ráadásul ma van születésnapom.
– Valóban nem igen akarnak összejönni a dolgaid, viszont a délután biztosan sokkal jobb lesz. Rendeződik az ügy Mordonnal, s ha jól sejtem, a barátnőiddel leszel, aztán meg jössz hozzám, ráadásul Dumbledore professzornak neked kedvező ötlete támadt, amellyel kárpótoljuk a kiskorú tanulókat, amiért az összes verseny elmaradt a Trimágus Tusa miatt.
– Tessék? – Azt hittem, rosszul hallok. – Milyen ötlet? Halljam, miről nem tudok!
– Nem kell neked idő előtt mindent tudni – hárított. – Dumbledore már minden tanárral megbeszélte, beleértve Maxime-ot és Karkarovot is, s mivel senki nem ellenzett egy kisebb versenyt, így már ma este kihirdetésre kerül.
– Tehát, ha jól értem, szeretnéd, ha idén megpróbálkoznék egy iskolák közti versenyen? – kérdeztem, miközben lehuppantam a kanapéra, s közben Perselus időközben semmitmondóvá vált arcát tanulmányoztam.
– Nem, igazából, ha normális ember módjára gondolkodnék, határozottan ellenezném – itt felvitte a hangsúlyt, s megállt egy pillanatra –, viszont nem hiszem, hogy visszatarthatlak. Nem tudom, mit tanácsoljak neked. Este Dumbledore azonnal kérni fogja a jelentkezőket, fel kell majd állnia annak, aki indulni szeretne. A te megérzésedre bízom a dolgot: ha elég bátornak és erősnek érzed magad, miután sejted, mi vár rád, felállhatsz, én nem tiltom meg. Ugyanakkor azért sem haragszom és Dumbledore sem fog, ha nem szeretnéd csinálni.
– Így nehéz erre bármit is felelnem, tekintve, hogy fogalmam sincs, mi ez. Összesen annyit ígérek, mihelyst tudni fogok mindent, a legjobb belátásom szerint döntök majd – válaszoltam.
– Helyes – bólintott, s az arcán valami olyan érzés jelent meg, amilyet még sosem láttam. – Büszke vagyok magamra, s legfőképpen rád, amiért egy év alatt félős kislányból érett döntések meghozatalára képes szinte felnőtt embert faragtunk.
– Te tényleg így látsz engem? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Ha nem ezt gondolnám, nem mondanám. Nincs értelme többé azzal álltatnom magamat, csak egy gyerekkel foglalkozom nap mint nap. Azt hiszem, kissé másmilyen vagy, mint mikor az első óránkon segítségemre siettél és ez a változás pozitív irányú.
– A jellemem talán tényleg erősebb lett, viszont minden rosszra fordult – jegyeztem meg elhúzva a számat. – Idő kérdése, hogy Voldemort mikor tér vissza, és tudom, Dumbledore mindenképp visszaküld majd hozzá, és egyszer nekem is mennem kell veled, lehet, rögtön. Nem vagyok felkészülve rá, hogy bármelyikünknek is ott kellejen állnia előtte. Félek a… haláltól.
– Nálam ezt senki sem tudja jobban. – Bólintott.
– És ebben még az a szép, hogy nekem is ölnöm kell. Lehet, csak egyszer, de annyiszor biztosan – tettem hozzá a földre bámulva, s egészen kellemetlen szorítás uralkodott el rajtam.
– Ha Voldemortra gondolsz, miatta nem érdemes bűntudatodnak lennie, főleg, mert Potter még itt van és ez elsősorban az ő feladata lehet. Ha mégis rád marad, tudom, képes leszel rá. Már csak azért is megcsinálod, hogy megvédd, akiket meg szeretnél. Ismerlek már.
– Igen, jobban, mint bárki más – bólintottam rá. – Na, de mutasd, mire jutottál. Lassan elmegy az óra, és még nem láttam semmit – tértem át a kellemesebb témára.
Perselus arca hirtelen felderült. Az asztalon sorakozó üstökhöz vezetett. Látszott, hogy éjjel rengeteg kísérletet folytatott: elképesztő mennyiségű tisztítatlan eszköz hevert szerte az asztalokon, s még ennél is több bájital hozzávaló. Sorban néztem bele az üstökbe. Némelyik kékes fénnyel csillogott, másokban teljesen megmaradtak a kristályok, csak világoskék festékpaca szerű udvar vette őket körül. Ahány üst volt, annyiféle eredmény született.
– Egész éjjel ezen dolgoztam, de mint látod, nem igazán jutottam semmire – jelentette ki. – Nem lehet, hogy ennek a kristálynak nincs hatása, hiszen akkor egy főzetben sem oldódott volna jól. Azt gyanítom, a bájitalok csak akkor kerülnek a végleges állapotukba, ha te is beleavatkozol a folyamatba.
– Mármint varázsolnom kell? – kérdeztem, s odaléptem a legközelebbi üsthöz.
– Igen. Néhány bájitalra még van időnk – felelte, miközben ő is közelebb jött.
A kezemet az első üst fölé helyeztem, a levegőben keverőmozdulatokat végeztem, mire a bájital is keveregni kezdett, s vékony, kék szálak szőtték be az egész felszínét. Egyetlen mozdulattal szétoszlattam őket, csillámpor-szerűen oszlottak el a folyadékban. Ezen a főzeten nem változott semmi, a kristály ugyanúgy úszott a tetején, mint eddig. Nem érdekelt, próbálkoztam tovább. Mivel Perselus már minden mást megpróbált, hogy aktív állapotba hozza a hozzávalókat, s néhány főzetnél már tisztán látszott, kék varázslat sem segít, így sorban jegyzőkönyvezte, mely főzetek hatását nem változtatja meg. Többnyire egyszerű gyógyszereknél, és elmét befolyásoló bájitaloknál nem működött. Hamarosan elfogyott az időnk, ismét teleportáltam, bár már nagyobb nyugalommal, és gyorsabban, mint nem sokkal korábban. A kicsengetés előtt néhány perccel váltunk el. Ő Mordonnal akart beszélni, így a tanárihoz sietett, én pedig Angela és Joe elé mentem a bűbájtanteremhez. A lányok megrökönyödtek, mikor megláttak, nem tudták mire vélni, miért nem vagyok még órán. Mordon általában néhány perccel később engedi ki a tanulókat, s erre jogosan nem számítottak.
– Hát te? – kérdezte kissé döbbenten, bár mosolyogva Joe.
– Nos, elkéstem Mordon órájáról, összetűzésbe keveredtem vele, aztán, ha nem is szándékosan, de elsöpörtem… mindent. – soroltam eléggé elgondolkodva és esetlenül, miközben kissé kelletlen vigyorra húztam a számat. A lányok szeme erre tágra nyílt, Angela még el is fehéredett.
– Úgy érted, mágiakitörésed volt? – érdeklődött, mire válaszul bólintottam. – Hát azt nem mondom, hogy ez nem normális, mivel a te esetedben most az, csak… félelmetes. Beszéltél már valaki felnőttel?
– Perselusszal igen. Nem csinált belőle nagy problémát, és feltehetőleg most is épp közbenjár értem Mordonnál – válaszoltam ezúttal már kevésbé kényszeredett hangon.
– Nem hinném, hogy ez ennyire egyszerűen el lesz intézve. Erről az emberről süt, hogy nem bírja Pitont – mutatott rá Angela –, habár lehet, ez jelen esetben mégsem olyan fontos. Hozzád talán másképp áll, mert az aurorparancsnok lánya vagy és jó tanuló, azonban ez nem fog felmenteni az eset személyes kitárgyalása alól. Nem vallana Mordonra, ha nem akarná megbeszélni veled.
– Ebben sajnos egyetértek Angelával – erősítette meg Joe. – S szerintem Piton sem szeretné, ha nem kommunikálnál többé egy másik tanároddal, csak mert nem tisztáztátok ezt az ügyet.
– Talán igazatok van, de erre még nem igazán gondoltam – vallottam be. – És azt sem tudom, mit mondjak majd neki, ha beszélnem kell vele.
– Kérj elnézést! Ennél többet nem úgysem tudsz tenni – tanácsolta Angela. – Ha pedig a dolgok miértje érdekli, azt mesélj el, amit jónak látsz, bár én azon a véleményen vagyok, ha nem muszáj beszélned, hallgass! Mostanában elég rossz érzésem van Mordonnal kapcsolatban… nem bíznék benne a helyedben.
Valamiért egyet tudtam érteni Angelával. Egyébként sem szívesen beszélek a mindenkinek erről az egész kék varázsló-ügyről, viszont határozottan olyan érzésem támadt, erről nem ezzel a tanárral kifizetődő beszélni. Kifejezetten jónak láttam hallgatni a barátnőmre, emberismerés terén ő szinte sosem tévedett még – feltételezem, most sem fog.
Angelának és Joe-nak a következő órája a kastély másik felében volt, így hamarosan menniük kellett. Amint egyedül hagytak, azonnal eszembe jutottak az évfolyamtársaim, akikkel hamarosan megint együtt lesz órám. Nagyon rossz érzésem lett. Nem féltem túlságosan, viszont kellemetlennek tartottam visszamenni közéjük. Mégis össze kellett szednem magam, hiszen ha most megfutamodok, azt évekig hallgathatom majd. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam az átváltoztatás tanórára. Mikor a terembe értem, bár nem azonnal, de minden szem rám szegeződött. A beszélgetés is elhalkult, bár erről igyekeztem tudomást sem venni. Szokás szerint elfoglaltam az első padban az egyik helyet. A padtársam volt az egyetlen, aki beszélt velem. Ő Ginny Weasley, Ron húga.
– Baj van? – kérdezte halkan, nem túl tolakodóan.
– Nem, csak nagyon hirtelen erősödik a varázserőm, és ha védekezni akarok, néha sajnos kitör – feleltem a lehető legkevesebb konkrétumot belefoglalva a válaszba. – Mordon mit szólt?
– Nem nagyon tudta mire vélni, mi történt. Egyetlen pálcaintéssel rendet rakott a teremben, és úgy tett, mintha mi sem történt volna – válaszolta Ginny. – Igazából ez szerintem így volt helyes, hiszen szerintem direkt provokált.
– Hát nem tudom, szándékosan csinálta-e, de nem lettem népszerűbb tőle az osztályban, úgy látom – jegyeztem meg keserűen.
– Őszintén? Megosztotta a társaságot ez a dolog. Néhányan nagyon is menőnek gondolják, csak nem mernek idejönni, mások pedig megijedtek, és biztosra veszik, Piton van e mögött valamilyen módon.
– De Pitonnak ehhez vajmi kevés köze van! – háborodtam fel. – Még a feltételezés is sértő!
– Nézd, én személy szerint elvetettem ezt a lehetőséget, viszont tagadhatatlan, hogy ti ketten nagyon is jóban vagytok. Ne értsd félre, ez nem feltétlen baj, csak okot ad néhány társunknak a feltételezésre, hogy neki is bőven köze van ehhez.
Hirtelen szinte át sem tudtam gondolni ezt, pedig nagyon is szándékomban állt. Ginny jóindulatúnak tűnt, mint mindig, de… valamiért kellemetlenül kezdtem magam érezni. Ennyire feltűnő, mennyire jóban vagyunk Perselusszal, és a diákok ezt képesek szóvá is tenni? Persze, hiszen az embereknél csak egyféle lény gonoszabb: a gyerek. Meg kell próbálnom nem foglalkozni velük, mást ez ügyben úgysem tehetek, folytatni fogom, amit elkezdtem, nem váltom le a tanáromat és egyben barátomat másra, egy új tanár úgy sem lenne nála jobb soha. Ráadásul nagyon veszélyes feladatra jelöltek ki engem, és ha túl akarom élni a közelgő vészt, a tanulással, és ezáltal a felkészüléssel kell foglalkoznom. És akkor is, ha ezt a többiek nem tudják, vagy nem tetszik nekik. El kell fogadnom, hogy fogalmuk sincs, mit csinálok. A gyerekek világában élnek mind, és még álmukban sem gondolnák, milyen nehéz a felnőttek világába átkerülni. Azt nem mondom, én már ott vagyok, viszont iszonyú közel hozzá, és nagyon is sejtem, mi vár rám. Már-már megoldhatatlannak tűnő gondok, harc… rengeteg szenvedés fog körülvenni. Halál mindenhol; a szeretteim, a barátaim elvesztésének lehetősége nem hagy majd nyugodni. Perselus kénytelen volt megígérni Voldemortnak, hogy elvisz majd hozzá, amint kitanított, ott állok majd szemben vele, azzal a varázslóval, aki a családom nagy részét kiiktatta, és aki az összes gondom okozója! S mindennek tetejébe ezt az életet nem én választottam magamnak; ha akarok, ha nem, harcolnom kell!
Mire válaszolhattam volna valamit, becsöngettek és belépett az ajtón McGalagony. Az osztály összes tagja felállt, aztán a professzorasszony végigtekintett a termen és ülőhelyzetbe parancsolt minket. Néhány gyereket az asztalához hívott és dobozokat adott nekik, amelyekben tucatnyi egér szaladgált. Kiosztattak mindenkinek egyet-egyet, utána pedig a feladat rövid ismertetése következett: az állatokat díszes ládikává kellett változtatnunk óra végére. Ha őszinte akarok lenni, lelkiállapotomat tekintve nagyon is lassan sikerült a bűbájt végrehajtanom. Az egér nem akart nyugton maradni, s ez nem kicsit idegesített, ráadásul folyton az előző órán történtek keringtek a fejemben, Voldemort nagyúrral egyetemben. Az elmúlt percekben minden felszínre került, amit egy ideje elástam magamban: a nyári álmaim, a találkozásunk a parkban, a hangja, az érintése. Időnként még a hideg is kirázott óra közben, s az egyetlen szerencsémnek tekinthettem, hogy olyankor épp senki nem figyelt fel erre. A homlokom verejtékezni kezdett, a tenyerem ugyanígy. A lábam is remegett már idegességemben. Nem rémültem meg az emlékektől: ami megtörtént, az megtörtént, itt biztonságban vagyok. Viszont dühös lettem önmagamra, amiért hagytam ezeket az emlékeket előtörni pont most, mikor a legkevésbé lenne erre szükségem. Hatalmas erőlködés árán sikerült az átváltoztatás, és ez McGalagony professzornak is feltűnt.
Örültem, mikor kicsengettek, és már álltam volna fel, hogy elsiessek mondjuk a legközelebbi mosdóba összeszedni magam, de persze naivságnak számított ebben reménykednem, a professzor odahívott az asztalához, miután elküldte a többieket. Tapintatosságból Ginny is távozott, így aztán egyedül maradtam. Bevallom, tartottam tőle, mit fog kérdezni McGalagony. Nem tudom, neki szabad lenne-e beszélni róla, mi történik velem. Nagyon is bízom benne, csak azért nagyon nem mindegy, ki tudja, mi a helyzet. Nem beszélek erről senkinek, amíg azt nem mondják, lehet.
– Hallottam, mi történt az előző óra elején, Miss Wood. Jól van?
– Igen, tanárnő – válaszoltam –, bár kissé felzaklattak a történtek.
– Én is így látom – bólintott McGalagony. – Nem rég még nem tudtam mire vélni, mi lehet ilyen sürgős önnek, mostanra viszont tudom Dumbledore professzortól, hogy tényleg fontos volt beszélnie Piton professzorral.
– Tehát ön mindent tud a tanulmányaimról? – tettem fel a kérdést a lehető legóvatosabban.
– Igen, de ne féljen, egyedül én tudom, hogy kék varázsló lesz. A többi tanárnak csak annyit árultak el, ön és Piton professzor rengeteg új erőt szabadítottak fel az utóbbi időben, amit épp kezelni tanul – közölte a tanárnő, majd rövid szünetet tartott. – Ezen én is keresztülmentem, mint most ön, bár már idősebb voltam akkoriban. Tudom, mit érez.
– Azért gondolja így, mert ön az egyik a négy varázslóból, igaz? – Azonnal megértettem, miről beszélt. Szinte biztos voltam benne, most nem fogok tévedni.
– A vörös – közölte McGalagony piros lángot varázsolva a tenyerébe. Erre válaszul egy ugyanilyen fényjelenséget idéztem meg, csak kékben.
– Tudja, többnyire sikerül kezelnem – jelentettem ki a kék lángok közé bámulva. – És most mégis elrontottam. Az a baj, hogy talán a legjobban attól félek, a világ sorsa egyszer csak a kezembe kerül, ott kell majd állnom szemben Voldemorttal, és minden igyekezetem ellenére elvesztem a párbajt… megint elszúrom, de akkor nem lesz visszafordítható a dolog.
McGalagony a Sötét Nagyúr említésére kissé megborzongott, s elgondolkodva meredt maga elé. A szavaim bizonyára elindítottak benne egy bizonyos gondolatot, amelyet még véletlenül sem akartam megzavarni és megtekinteni sem. Az utóbbi időben olyan tökéletesen használom a legilimenciát, hogy az, akinek a fejében kutakodik, a legkevésbé sem érzi meg. Megtehettem volna.
– És Potter? – kérdezett rá szemeit mélyen az enyémbe fúrva.
– Harry sincs biztonságban, ez biztos, sőt, mivel rá jobban vadászik majd a Nagyúr, az ő csatája valószínűleg hamarabb következik, mint az enyém. Ha neki nem sikerül, és meghal, ki lenne elég erős hozzá, hogy szembeszálljon vele, tanárnő? Dumbledore professzor? Az igazgató úr is tudja, hogy ő ebből a csatából nem kerül ki élve.
– Ne mondjon ilyeneket, Miss Wood! – McGalagony arca kifehéredett, s a tenyerén is szétoszlott a láng.
– Az igazságon sajnos nem változtathatunk, professzor. – Próbáltam a lehető legtapintatosabb lenni; úgy éreztem, a tanárnőt érzelmi szálak kötik Dumbledore-hoz. – Ha ő nem így gondolná, ön szerint én már most ki lennék választva? – mutattam rá.
– Nem hiszem, csak őszintén remélem, nem lesz igaza – közölte viszonylag nyugodt hangon, bár az arca nem ezt az érzelmet tükrözte.
– Én is. Higgye el, én lennék a világ legboldogabb embere, ha mégiscsak kihagynának ebből az egészből – feleltem. – Régen, sőt még fél éve is feltett szándékom volt eltenni láb alól Voldemortot, és még örültem is az új feladatnak. Persze aztán Perselus… akarom mondani Piton professzor rávezetett, bosszúból nem érdemes semmit sem tenni, így mostanra nem sok kedvem van ezt csinálni, csak azért teszem, mert a Varázsvilágot leszek hivatott védeni.
– Nagy felelősség nehezedik a vállára kék varázslóként, ez biztos, kisasszony – jelentette ki McGalagony. – Csak nagyon vigyázzon magára! Tudom, ezt könnyű mondani, viszont azt kérem, ne roppanjon össze idő előtt! A világnak sok szüksége lehet magára, és úgy látom, megviseli az ügy.
– Jól gondolja, tanárnő. – Én is szétoszlattam a tüzet. – Már hosszú ideje próbálok másra figyelni, sokszor sikerül is, de nem még csak nem is sejtheti, mennyire nehéz nekem mostanában.
– Valóban nem tudom kellőképpen átérezni, de ha bármikor segítségre lenne szüksége, rám számíthat. A Roxfortban sokan állunk ön mellett, akkor is, ha gyakran érzi úgy, alig bízhat valakiben – közölte.
– Köszönöm, tanárnő, ez sokat jelent nekem – mosolyogtam. – Viszont ha nincs ellenére, most távoznék. Órám lesz a kastély másik felében, és nem szeretnék megint elkésni.
– Menjen csak, Miss Wood! És vigyázzon magára! – kérte, s kissé aggódó pillantást vetett rám.
– Úgy lesz. Viszlát, professzor! – Elköszöntem, s ezzel el is indultam az ajtó felé.
Amint kiléptem a teremből, Ginnyvel találtam szembe magam. A lány az ajtótól kissé távolabb állt, gondolom, nem akarta kihallgatni még véletlenül sem, miről beszélünk McGalagonnyal. Ennek határozottan örültem, és nem azért, mert nem bízom benne, csak ez… egyszerűen nem rá tartozik. Minél kevesebben tudunk erről a dologról, annál jobb. Végzetes lenne, ha valahogy idő előtt Voldemort fülébe jutna, hogy kék varázsló jelölt lettem. Beláthatatlan következményekkel kéne számolnom és számolnunk, amit én a legkevésbé sem szeretnék.
– Jól vagy? – érdeklődött ismét a hogylétem felől.
– Persze. Kissé ideges lettem órán, de ez minden – válaszoltam halvány mosolyt csalva az arcomra. – És köszönöm, hogy megvártál.
– Ugyan, Jenny, ez igazán semmiség. – Ginny egyszerűen legyintett, az arcáról pedig a vidámság szabályosan sugárzott. – Ne haragudj, közben muszáj indulnom! – mondta. – Még összefutunk a héten. Szia! – S sietősen elindult a folyosón.
Sóhajtottam egy hatalmasat, és én is távoztam, bár egy másik szakaszon. Jóslástan órám lesz és ennek a gondolata abszolút lehangolt. Trelawney mostanában heti rendszerességgel jósolta meg a halálomat. Nem igazán foglalkoztam vele, másoknak is mondott már furcsa dolgokat, és ahányszor Harry Potternek meg kellett volna halnia, annyiszor nem történt meg a baj. Miért pont a rólam szóló jóslat teljesedne be?
Amint ezen gondolkodtam, oda sem figyeltem, kik járnak a folyosón. Egyszer csak egy recsegő, mély hangra lettem figyelmes.
– Miss Wood!